A plakátok a legközvetlenebb módon tanúskodnak koruk társadalmáról, stílusuk érzékenyen reflektál a történelem változásaira. A közel másfél évszázados magyar plakátművészet alkotásaiból válogattunk.
A plakát műfajának önállósodása
A modern művészi plakát nem csupán a beléágyazott szöveges információ kísérője, hanem képi elemei autonóm módon igazolják az elbeszélt tartalmakat is. A plakátok a 19. század óta a kereskedelem, a kultúra és a politika szervezőiként vannak jelen, nem csupán értékes kordokumentumként, hanem önálló művészeti ágként is működve. Egy korszak plakátművészete nem csak stilárisan jellemezhető, hanem tematikailag is jelentős hangsúlyeltolódások figyelhetők meg a plakátok funkciójával kapcsolatban.
Háborús korszakban, válságos politikai viszonyok között a politikai, míg máskor a kereskedelmi, kulturális plakátok játszhatják a vezető szerepet.
Magyarországon a 19. század második felében jelentek meg az alkalmazott grafika különféle formái. A kereskedelem, sajtó és szórakoztatóipar fejlődéséhez kapcsolódva, a modern városi élet műfajaként a reklámgrafika egyik széles körben elterjedt formájává vált a plakáttervezés. Első hazai alkotásaként Benczúr Gyula az 1885-ös Országos Kiállításra készített plakátját tartják számon. Benczúr alkotása alapvetően egy szöveggel kiegészített festmény. Az allegorikus képi ábrázolás ilyen módon szöveggel való párosítása még a barokk grafikai hagyományból eredeztethető.
Ez rámutat arra, hogy a plakátművészet történetében az egyik fő kérdésként és fejlődési irányként a kép és szöveg viszonya emelhető ki. Benczúr esetében még korántsem élvez elsőséget, és nem rendelkezik fontos információközlő funkcióval a képi elem. A műfaj későbbi történetére jellemző, hogy a plakát elsajátítja a vizuális kommunikáció, a kizárólag képekkel való figyelemkeltés és tájékoztatás képességét.
A kialakuló plakátművészet korabeli recepciója
A kortárs közönség felismerte a műfaj fontosságát, a korabeli műkritika már úgy tárgyalja a plakátművészetet, mint a képzőművészet határán álló, a közízlés formálásában jelentős szerepet játszó műfajt. Eleinte pályázatokkal igyekeztek a magas színvonalú tervezést ösztönözni, megnyerni a feladatnak azokat a művészeket, akik alkalmasak voltak a komplex feladat megoldására. A pályázatok nem mindig jártak sikerrel. Ez derül ki egy, 1929-ben a Magyarországban megjelent cikkből ami több száz beérkezett pályamunkából megfelelő minőségű alkotás hiányában sikertelen pályázatról számol be. „Valami baj van a magyar plakát körül. Túlnyomórészt kétségbeejtően rossz plakátok rémítik a járókelőket a pesti uccán (sic!) (különös tisztelet a kevés kivételnek) (…) A magyar művészét minden más téren nyugodtan felveheti a versenyt Európa hármely (sic!) nemzetinek művészetével, plakátkultúránk azonban látszólag szomorúan balkáni nívón áll.”
Az említett kivételek, az alacsonyabb színvonalú átlagból kiemelkedő, minőségi plakáttervezés művelői között számos képzőművész volt.
A reklámgrafika műfaja olyan neves alkotókat nyert meg, mint Ferenczy Károly vagy Rippl-Rónai József. Ezen kívül pedig olyan művészegyéniségek is megjelentek, akik elsődlegesen ebben a műfajban alkottak. Faragó Géza festő és grafikus nagy szerepet játszott abban, hogy a magyar plakáttervezés elkezdte alkalmazni figyelemfelkeltés céljából a humort, a csattanós szöveget, a blikkfangot. A sokáig Mucha stúdiójában dolgozó Faragó volt a magyar szecessziós plakátművészet egyik alapító személyisége. Plakátjai a korabeli élet jellegzetes alakjait dolgozzák fel gyakran karikaturisztikus hangvétellel. Lengyel Gyula lelkendezve írt 1910-ben a Nyugatban Faragó kiállításának sikerével kapcsolatban, mind alkalmazott-, mind képzőművészeti kvalitásait méltatva. „Plakáttervező után a festő, akiről eddig sejtelmük se volt, aki nélkül pedig a tervező-művész nem létezhetne” – írja.
A plakátművészetet pedig a lehető legnagyobb nyilvánossággal rendelkező képzőművészeti műfajnak nevezi meg. Ez mutatja, hogy milyen megbecsülésre tett szert pár évtized alatt a múlt század elejére a plakát műfaja.
Plakát a propaganda szolgálatában
Az 1910-es évektől a plakát a politikai agitáció és a propaganda fegyverévé vált. Az első világháborúban a plakáttervezők számos rendkívül szuggesztív, erős érzelmi töltettel operáló munkát készítettek.
A Tanácsköztársaság időszaka alatt több képzőművész is, köztük a Nyolcak egykori tagjai, mint Pór Bertalan és Berény Róbert, vállalták a szocializmus eszméinek terjesztését a plakát eszközével. A propaganda kiemelt fontosságú volt, nagy példányszámban készültek plakátok a korszak avantgárd művészeitől.
A reklámgrafikát erősen befolyásolták az aktuális képzőművészeti irányzatok törekvései és formavilága.
A képzőművészet és a kereskedelmi grafika bizonyos mértékig azonos formanyelven osztozkodhatott. A plakát iparművészeti ágként magévá tette a képzőművészet formajegyeit, ezeket sajátos nyelvezetével tálalva.
Nemzetközi színtéren is elterjedt a képzőművészeti mozgalmak stílusának alkalmazása a kereskedelmi plakátokra. Cassandre francia grafikus alkotásai esztétikai és üzleti síkon is sikerrel működtek, alkalmazva a kubizmus festői eszközeit, egyértelműen jelezve a modernizmus hatását a reklámgrafikára.
A magyar plakátművészetet a két háború között olyan, külföldről eredő, nemzetközileg elterjedt irányzatok határozták meg, mint a konstruktivizmus, a Bauhaus vagy a De Stijl. Többek között Bortnyik Sándor is sikeresen ötvözte az aktuális irányzatok, a futurizmus, az expresszionizmus és a kubizmus eszközeit reklámgrafikai alkotásaiban. Plakátjait funkcionalizmus jellemzi, erőteljes vizualitásával könnyen olvasható jelként működnek.
Bottlik József rendszeresen készített plakátokat az elektronikai cég, az Orion számára. Egyik leghíresebb alkotása a Metropolis című filmhez tervezett plakátja.
A második világháború alatt a plakátok a lakossággal való kommunikáció fontos eszközei lettek. A polgárokat helyes magatartásra ösztönző falragaszok jelentek meg, amelyek a nemzeti ideált öntötték formába, vagy az ellenséggel szemben kívántak gyűlöletet kelteni.
Plakátkultúra a szocializmus alatt
A háború után, a magyar plakátkészítés a szovjet kultúrpolitikai modellhez igazodott. Az 1949-es választások után fordulat következett a magyar plakátművészet történetében is. A politikai propaganda szolgálatába állított plakátoknak szigorú feltételeknek kellett megfelelniük.
A megkötések éppúgy érvényesek voltak a korszak szocreál festészetére is, így ezek az évek a „plakátszerű festmények és festményszerű plakátok” korszakaként jellemezhetőek, amelyek egyformán kötött témaválasztással és jelképrendszerrel dolgoztak.
A változást 1955-től a grafikusok szakmai közösségének fellépése hozta el, ami után a propaganda populáris nyelvezetét szubjektívebb stílus válthatta fel.
A hatvanas években szabadabb teret kaptak a kultúrpolitika szigorának enyhülésével, jellemző a nyugati irányzatokra való nyitás, a pop-art hatása.
A politikai-propagandisztikus témák helyett újra a kereskedelmi és kulturális témák voltak jellemzőek, a hetvenes években egyre több lehetőség adódott kísérleti jellegű plakátok készítésére. A plakátművészet virágzását az is elősegítette, hogy az Iparművészeti Főiskola tanrendjében egyre nagyobb jelentőséget kapott az alkalmazott grafika oktatása.
A plakáttervezés új, viszonylagos függetlensége különösen a kulturális plakátok műfajának kedvezett, mivel a korszakban olcsó volt a kultúrához való hozzáférés mindenki számára. Továbbá, az új gazdasági mechanizmus bevezetésének következményeként a kereskedelmi plakát is viszonylag nagyobb szerephez juthatott. A hatvanas évek plakátjainak új megoldása a montázsok alkalmazása, valamint a fotográfia beemelése a plakátkészítésbe, a különböző módon manipulált és ollózott fényképek, valamint grafikai elemek ötvözése. Ebben a korszakban új fordulatot vesz az alkalmazott és a „magas” képzőművészet kapcsolata és kölcsönhatása. A popkultúra és a reklámvilág vizuális készletéből merítő, Amerikában megszülető irányzat, a pop-art által, ami gyakran plakátok, reklámok felhasználásával készített alkotásokat.
Új tendenciák a plakátművészetben
A hetvenes évektől Schmal Károly plakátjai a konceptuális művészet törekvéseihez hasonló jellegzetességeket mutatnak, plakátjaihoz különböző tárgyak formáját és anyagát feltáró és manipuláló fényképeket használ fel, főleg kulturális hirdetési célokra. A nyolcvanas években az eddigi évtizedekhez képest gyenge kultúrpolitikai nyomás következményeként a plakát az egyéni kifejezés eszközeként működhetett.
A rendszerváltás során a plakátok a szocializmus alatt elfojtott kérdéseket dolgozhattak fel, nyílt tér jött létre a különböző pártok képviselte értékrendek szimbolikus megjelenítéséhez.
Az első választások során különböző stratégiákat alkalmazó pártok közül a Fidesz az underground plakátok ízlésvilágát, hangulatát használta fel. A Fidesz politikai kommunikációs stílusa nagy ívet, hatalmas fordulatot írt le a ’90-es évek fiatalos stílusától kezdve az utóbbi évek milliárdos költségvetéssel készített agresszív plakátkampányáig.
A 2000-es években jellemzően a kulturális plakátok tervezői élveznek nagyobb szabadságot a kereskedelmi szférához képest, viszont nyugati színtéren gyakori az igényes, minimalista felfogású kereskedelmi célú plakát is.
Benesch Ferenc, az Ogilvy & Mather reklámügynökség kreatív igazgatója úgy véli, hogy a hazai tervezőgrafikusok szerint a hazai reklámplakátok többsége alacsony színvonalú.
A tavalyi évben több kiállítás hívta fel a figyelmet a plakátművészet kiemelkedő alkotásaira, köztük például 2018-ban a Nemzeti Múzeumban rendezett tárlat, valamint a műtárgypiacon is sikeresen szerepelnek. A kortárs plakátművészet feladata pedig az lehet, hogy újraértelmezze ezt a műfajt, hogy az új média korában ne kerüljön sor a művészi igénnyel fellépő plakáttervezés teljes térvesztésére.
Felhasznált forrás: Bakos Katalin: 10×10 év az utcán, A magyar plakátművészet története 1890-1990 (Corvina, 2007)
