Zsíros tógazdasági ponty helyett vegyes vadvízi zsákmány (1939)

A régi folyóparti és falusi lé legalább három-négy különféle friss folyami halból állt össze, míg manapság szinte kizárólag egyenméretű tenyésztett pontyból főzik. A természetes vizek sokszínűsége határozta meg a fazék tartalmát.

Magyar Elek 1939-es leírása szerint az igazi halászléhez ponty, harcsa, kecsege vagy süllő, valamint kárász, keszeg vagy garda kellett. Ez a gazdag fajtaválaszték biztosította a leves mély, rétegzett ízét és természetes zsírosságát.

A bogrács aljára a szétfővő apróhal került, felülre pedig a nemesebb húsok rétegződtek a tűz fölött. A hosszas forralás során az apróbb halak teljesen feloldódtak, természetes testességet adva a szaftnak.

Ezzel szemben a mai nagyvárosi háziasszonyok és szakácsok többnyire tógazdasági pontyszeleteket vásárolnak a szupermarketek hűtőpultjaiból. Ezek az állatok jóval zsírosabbak, és ízviláguk sem hasonlítható a vadvízi ragadozók és keszegfélék húsához.

A vadvizek lecsapolása és a folyami halászat visszaszorulása miatt a korabeli sokszínűség mára szinte teljesen eltűnt a magyar konyhákból. Az egyhangú pontyközpontúság így vált kényszerűségből a modern karácsonyok egyeduralkodójává.

Egy 1887-es néprajzi beszámoló szerint az elkészítéshez mindössze sót, kenyeret, hagymát és paprikát vittek magukkal a partra.