Peking

Szakításunk óta állítólag mocskosabb lettél.
Én pedig megkönnyebbültem, mondogatom legalábbis,
máskor meg azon kapom magam, hogy a képeidet
keresgélem, megszállott, villogó kurzorrá
tömörödött ujjakkal. Szögletes tested
kontúrjaira pixelek fagynak, forró leheletem
küldöm a kis fehér fények felé: az arcom ég,
beleszenesedik a tüdőm és szöveteim minden
biotikus szegmense a te nevetésedet visszhangozza
– idén épp mit teszel magaddal? Valószínűleg csak
bagózol, a kéményeken és az összes kipufogócsövön át,
megülve fúrógépeket és a földrengető kinyilatkoztatást,
hogy találtál Valami Újat. Milliókban számolsz.
A legboldogabbak akkor voltunk, amikor a hideg
sörök feltöltötték torkom öblét, te meg hamis
bankjegyekkel fizettél értük. Engem elvert a pultos
és te sírtál, nevetve, nyelveddel a zúzódásaimon.
Te ott, a poros hajaddal, a megbarnult ujjaiddal,
a járdára sodorsz és levetkőztetsz mindkettőnket,
hogy megújítsuk zsákutca-esküinket és vérvonalainkat.

Fordította: Hyross Ferenc

Fotó: Peking metrótérképe