Művészet a művészetért vagy inkább a bevételért? Miben különbözik egy kereskedelmi galéria a többitől? Mik azok a nagy számok a képek címe alatt? A Rugógyár Galéria az eladható képzőművészet jegyében nyitotta meg kapuit. Jelenleg három művész alkotásai tekinthetők és vásárolhatók meg a térben, amelyeket a játékos Kő-papír-olló cím köt össze.
A papír tényleg legyőzi a követ
Természetes harmónia árad mind a kiállítótér megjelenéséből, mind a kiállított művekből. Annyira összhangba hozták az alkotásokat, hogy akarva-akaratlanul elgondolkozik az ember, vajon ismerhették-e egymás munkáit az alkotók. Ez persze nem azt jelenti, hogy technikájuk vagy elképzelésük ugyanaz vagy hasonló lenne, csupán a művek atmoszférája és gondolatisága szépen egészíti ki egymást.
Köves Éva saját szénrajzainak nagyított változatait készítette el olajjal vászonra, kasírozva. A kiállítótérben megtekinthető az eredeti és a „másolat” is. Érdekes kérdést vetett fel bennem, hogy saját műveit gondolta újra, hiszen egy régi alkotás fejlődött tovább, mégis a saját keretei között ragadt.
Évától nem idegen a saját fotóinak rekreációja sem, ugyanis ugyanezzel a módszerrel már készültek kasírozásai fényképei alapján is.
A galériában kihelyezett könyvet lapozgatva, ami Éva munkáit foglalta magába, elgondolkoztam azon, hogy vajon van-e jelentősége annak, hogy Sulyok Györgyi, a galéria menedzsere „rangidősként” hivatkozott a művésznőre. Eszembe juttatta azt a generációs különbséget, ami ugyan létezik, de az alkotásokban nyoma sincs. Úgy értem, annak ellenére, hogy Éva 54 éves, olyan dinamikusak és élőek a művei, hogy azokat a szemlélő épp ugyanúgy társíthatná egy húszas éveiben járó művészhez is.
A technika újszerűségével Újszászi Tünde is új horizontokat tárt a szemünk elé, aki a MOME textil designer szakán végzett és a szövet szerkezete, illetve a benne lévő mozgások érdekelték. Kiállított műveinek alapja azonban mégsem textil, hanem papír. Legértékesebb alkotását Élet és Irodalom-lapok hajtogatásával készítette el, ami a szövetben megjelenő dinamikus hullámokat idézi. Tünde saját elmondása alapján a mű meg is ázott és kiszívta a nap, de ez a javára vált.
Ezek a művészek mindennapi tárgyakat varázsolnak nemmindennapivá
A PUTPUT elmondása alapján lenyűgözik őket a mindennapi tárgyak hoz kapcsolódó metafizikai kapcsolatok. Ebből a rajongásból született meg a fotósorozat szalámi napszemüveggel és csavarhúzókkal bemenettel. Aligha létezik még egy olyan nagylelkű és tehetséges művész, mint Ai Weiwei. A művészetében mindig jelen van az alázat és az empátia.
A lapok a helyükön maradtak és olyan, mintha az egész falnyi alkotás csak egy „vintage filtert” kapott volna. Az inspiratív tevékenyéget, a szövés folyamatát „befelé figyelésként” jellemezte, ami valójában terápiás hatással volt rá, mivel a készültekor a halál és az elmúlás gondolata foglalkoztatta. A kemény újságpapír-darabok a kiállítás címét juttatták eszembe: a papír tényleg „legyőzte” a követ, hiszen ellenállt az időjárásnak is és nehéz lelki terheket oldott fel.
Kártyavár vagy kőpiramis?
A művek mintha egymás terapeutái lennének vagy legalábbis egymásból következő életszakaszok. Éva műveiben tapasztalt újjászületéstől Tünde által megjelenített befelé figyelésen át újra eljutunk egy másfajta újjászületéshez: a buddhizmusig. A harmadik kiállító, Hardi Ágnes munkái a pincében voltak megtekinthetők, és polymer gipszből, a betonhoz hasonló anyagból készültek. Minimalista, szoborszerű alkotásai a buddhizmusban való elmerülés termékei. Apró létrák, lépcsők és félig nyitott vagy bezárt ajtók térbeli játéka jelenik meg egy-egy falra akasztott téglatesten.
Vezetik a tekintetet, elgondolkodtatnak és közben aprólékos megmunkálásuk csodálatra is késztetnek. A három alkotó közül számomra ő volt a legközérthetőbb, egyben a leginkább konform is – abban az értelemben, hogy művei abszolút a mai leegyszerűsített, nagyon letisztult trendeket tükrözik.
A minimalista szemléletmód egyébként is nagyon populáris manapság és az életünk minden területén divattá vált, ezért gondolom fontosnak, hogy a művészet újat kell hozzon.
Szépnek és esztétikusnak tartottam a műveket. Amint megtudtam, hogy a buddhizmus jegyében készültek, beléjük láttam a reinkarnáció gondolatát is. Egyszóval megértettem, mit szeretett volna a művész, így nem volt sok megfejteni való, maradt a L’art pour l’art és valami, amit egy home dekor boltban is megtalálok.
Deepyellow: Minimalista plakátok a geometria szerelmeseinek / ContextUs
Deep Shades néven fut az említett sorozat, ami leginkább a különböző geometriai formák és színek tanulmányozásának végeredménye. Az Instagram-fiókjukon több fotót is találtok a cuccról!
Miért beszélek kártyavárról és piramisról? Utóbbit a három alkotó által létrehozott építkező rendszerben látom. Az alkotások válogatásában és elhelyezésében egy stabil lábakon álló koncepciót és nem egy kártyavárhoz hasonló improvizatív elgondolást érzek. Elindultunk a papírrajzoktól, a vászonra való kasírozáson át a textil papír általi megjelenítéséhez, végül pedig a betonból készült művekhez.
Egyre nehezebb anyagokról beszélünk, illetve egyre komplexebb asszociációs hálóról.
Emellett pedig magában a térben is „süllyedünk”, ugyanis Éva és Tünde alkotásai a földszinten foglaltak helyet, Ágnesé már a pincében. A kapcsolat tehát mindenhol megvolt, gyönyörűen átgondolt elrendezésben, ahol a művek „személyes terének” is elég hely jutott, nem voltak egymás hegyén-hátán.
Máshogy nézünk rá, ha tudjuk, hogy 2 millió forint?
Nem szabad elfelejteni azt sem a művekben való elmerülés közben, hogy egy kereskedelmi galériában járunk! A trendek követése így nem feltétlenül negatív jellemvonás kell, hogy legyen, hiszen végső soron a cél az eladás. Kérdés tehát, hogy a potenciális vásárlók az esztétikumot vagy a gondolati értéket keresik-e egy-egy műalkotásban. A vásárlók igényeinek a kielégítése aposztrofálható a művészet halálaként is. Míg a művész egy struktúrát, egy sajátos univerzumot kell kialakítson, addig a galerista feladata annak eladása.
Úgy látom, hogy az olyan galériák, mint amilyen a Rugógyár Galéria is, ezt a – sokszor galerista hiányában kialakuló – rést igyekeznek betölteni és úgymond „hírverést” csinálni az alkotásoknak.
Kialakítani a személyes kötődést, elmesélni történeteket és vonzóvá tenni egy-egy művet nem kis feladat, de annál inkább szorul háttérbe egy-egy műalkotás eladásának kapcsán.
Sulyok Györgyi megjegyezte, hogy a látogatók sokszor szóvá teszik, miért van megjelenítve az ár a képek alatt. Máshogy nézünk rá egy műre, ha tudjuk, hogy 2 millió forint? Úgy tűnik, igen. Ennek az okát persze lehetne sok helyen keresni, de leginkább a társadalmi reflexekben és berögződésekben érdemes, hiszen egyáltalán nem vagyunk hozzászokva, hogy a művészet eladható, sőt igyekszünk ezt a szemléletet távolítani magunktól.
Főleg a fiatal, pályakezdő alkotók esetén döbbenünk meg, ha beárazzák a műveiket. Ha viszont azt mondom, hogy a lájk az online világ pénzneme, akkor más a helyzet? Afelé haladunk, hogy az alkotók egyben a saját brand-menedzserük is egyben és a szakmai érték feláldozása nélkül kell hasznot termelniük a művészetükből.
