Az Andrássy út 60. előtt olyan szél fújt, mintha az időjárás is megkapta volna az aznapi kommunikációs briefet: dráma, nemzeti veszély, 70 kilométer per órás széllökésekkel.
Menczer Tamás negyedszer próbálta felállítani a mikrofonállványt.
– Fogja már meg valaki ezt a rohadt dolgot!
Az egyik stábtag odaugrott.
– A mikrofont?
Schmidt Mária a lépcső mellől szólt közbe.
– Nem, a polgári Magyarország maradékát.
Menczer egy pillanatra megállt.
– Ez jó. Ezt felírtad?
– Mit?
– A polgári Magyarország maradékát. Ebből lehet reel.
Schmidt lehunyta a szemét.
Ekkor fordult be az Andrássy útra Kocsis Máté. Egy vastag, fekete mappát cipelt, amelyből kilógott egy „AZONNALI – TERROR HÁZA” feliratú papír, egy régi nemzeti konzultáció, valamint egy 2018-as jegyzet, amelynek tetején nagy betűkkel csak ennyi állt:
SOROS – MIGRÁNS – BRÜSSZEL – HA SEMMI MÁS NINCS.
– Bocsánat – mondta Kocsis. – Parkolóhelyet kerestem.
– És?
– Találtam egyet a Liszt Ferenc téren, de fizetős.
Menczer értetlenül nézett rá.
– És?
– Tamás, ellenzékben vagyunk. Mostantól észrevesszük, hogy mennyibe kerül a parkolás.
Schmidt levette a napszemüvegét.
– Fiúk.
Mindketten felé fordultak.
– Ti most tényleg tüntetni jöttetek?
Csend.
Menczer Kocsisra nézett.
Kocsis a mappára.
A mappa nem nyújtott segítséget.
– Nem tüntetünk – mondta végül Kocsis. – Sajtótájékoztatót tartunk.
– Egy bezárt állami intézmény előtt.
– Igen.
– Egy kormányzati döntés ellen.
– Igen.
– Mikrofonnal az utcán.
Kocsis sóhajtott.
– Mária, ne csináld ezt.
– Csak próbálom megszokni az új szereposztást.
„Gyurcsányék ezt nem tehetik meg!”
Menczer közben megigazította a zakóját.
– Kezdhetünk?
– Kezdjünk – mondta Kocsis.
Felkapcsoltak a kamerák.
Menczer egyetlen pillanat alatt átváltott sajtótájékoztató-üzemmódba.
– Képtelen! Felháborító! Példátlan! Elfogadhatatlan!
Kocsis oldalról közbeszólt:
– Azért egy főnév is kéne majd.
– Mindjárt odaérek.
Menczer folytatta.
– Amit a baloldal most művel a Terror Háza Múzeummal, az nem egyszerű intézményi átszervezés. Ez támadás a magyar emlékezet, a magyar kultúra és minden magyar ember ellen!
Rövid hatásszünetet tartott.
– Gyurcsányék…
– Tamás.
– …megint…
– Tamás.
Menczer félrefordult.
– Mi van?
– Gyurcsány nincs a kormányban.
– Tudom.
– Akkor miért mondod?
– Reflex.
– Próbálj meg leszokni róla.
– Tizenhat évig működött.
Schmidt közbeszólt:
– Mint látjuk, nem örökké.
Menczer visszafordult a kamerához.
– A Tisza-kormány…
– Na – mondta Kocsis. – Ez már időrendileg stimmel.
– …azt gondolja, hogy egy tollvonással eltörölhet huszonnégy évnyi nemzeti emlékezetpolitikát.
Schmidt felvonta a szemöldökét.
– Tamás, én azért ennél valamivel többet dolgoztam vele, mint hogy most „emlékezetpolitika.zip”-ként hivatkozz rá.
– Én kiállok melletted.
– Attól félek.
Menczer folytatta:
– Nem fogjuk hagyni, hogy Magyar Péter emberei…
Kocsis újra felnézett.
– Szerintem Tarr Zoltán nevét is mondjuk ki egyszer.
– Kicsoda?
– A miniszter.
Menczer hátralépett a mikrofontól.
– Nem Magyar Péter?
– Nem.
– De politikailag?
– Politikailag mondhatod Magyar Pétert.
– Jó.
Visszalépett.
– Nem fogjuk hagyni, hogy Magyar Péter emberei…
Schmidt a homlokához emelte a kezét.
– Húsz perc múlva eljutunk Sorosig is, ugye?
Menczer sértődötten fordult felé.
– Mária, azért nem vagyok én egysíkú.
Kocsis belenézett a mappába.
– A harmadik oldalon van Soros.
– Ja, jó.
Brüsszel problémája váratlanul előkerült
Kocsis átvette a mikrofont.
– Ne keverjük össze a szezont a fazonnal. Ez a döntés nem egyszerű személyzeti kérdés. A Terror Háza nem Schmidt Mária magánügye, hanem a magyar nemzeti emlékezet egyik fontos intézménye.
Menczer mögötte bólogatott.
– Úgy van.
– Ezért minden jogi és parlamenti eszközt…
– Brüsszel!
Kocsis megállt.
– Mi?
– Brüsszelt kihagytad.
– Mi köze Brüsszelnek ehhez?
– Nem tudom, de fura nélküle.
Schmidt felnevetett.
– Tamás, egy magyar miniszter bezáratott egy budapesti múzeumot.
– Pontosan.
– Ebben hol van Brüsszel?
Menczer néhány másodpercig gondolkodott.
– Ideológiai háttér.
– Milyen ideológiai háttér?
– Európai.
– Ez egy kontinens.
– Na látod.
Kocsis becsukta a szemét.
– Menjünk tovább.
Menczer azonban érezte, hogy megtalálta a fonalat.
– És ne legyen kétségünk: ugyanazok a brüsszeli körök, amelyek évekig támadták Magyarországot…
Kocsis odahajolt hozzá.
– Konkrétan kik?
Menczer elhallgatott.
– Körök.
– Értem.
– Brüsszelben.
– Ezt már mondtad.
– Azért körök, Máté, mert ha tudnánk, pontosan kik, akkor névsort mondanánk.
Schmidt visszavette a napszemüvegét.
– Huszonnégy év Terror Háza után én most először kezdem megérteni, mit jelentett a történelem legsötétebb korszaka.
Előkerült a kazánház kulcsa, Menczer azonnal történelmi jelentőséget tulajdonított neki
A sajtótájékoztató ekkor új lendületet kapott.
Egy technikus jött ki az oldalajtón, kezében hatalmas kulcscsomóval.
Menczer szeme felcsillant.
– Állj!
A technikus megállt.
– Mi van?
– Az micsoda?
– Kulcs.
– Milyen kulcs?
– Több kulcs.
Menczer odalépett.
– Add ide.
– Miért?
– Kommunikáció.
A technikus átadta neki.
Menczer azonnal visszaállt a kamerák elé, és magasba emelte a csomót.
– Nézzék meg ezeket a kulcsokat!
Kocsis nagyon lassan Schmidt felé fordult.
– Most mit csinál?
Schmidt vállat vont.
– Hagyd. Már nincs hatalmunk megállítani.
Menczer folytatta.
– Ezek nem egyszerű kulcsok!
A technikus a háttérből közbeszólt:
– De.
– Ezek Magyarország kulturális szuverenitásának kulcsai!
– Az egyik a kazánházé.
– Annál is fontosabb!
– A másik a takarítószertáré.
– Minden magyar takarítószertár számít!
Kocsis odalépett.
– Tamás, tedd le.
– Miért?
– Mert rá van írva, hogy „PINCE, VILLANYÓRA”.
Menczer lenézett.
– A kamera ezt úgysem látja.
Schmidt elvette tőle a kulcscsomót, és visszaadta a technikusnak.
– Ezért vesztettetek választást.
– Egy kulcs miatt?
– Nem csak emiatt.
Schmidt Mária elővette a Bonanza Banzait, Kocsis inkább nem kérdezett semmit
Schmidt az épület felé fordult.
– Tudjátok, én már augusztusban megmondtam: valami véget ért, valami fáj.
Menczer bólintott.
– Nagyon erős mondat.
– Bonanza Banzai.
– Igen, Ákos mindig nemzeti volt.
– Tamás.
– Igen?
– 1991-ben jelent meg.
– Attól még.
Kocsis lapozgatni kezdett.
– Nekünk nincs valami saját idézetünk?
– Van – mondta Menczer. – „Folytatjuk.”
Mindhárman elhallgattak.
Schmidt végül megszólalt:
– Talán most ezt ne.
– Jogos.
Kocsis egy másik lapot húzott elő.
– „Magyarország nem hagyja magát.”
– Az sem öregedett jól – mondta Schmidt.
– „Megvédjük Magyarországot.”
– Mitől?
Kocsis visszacsúsztatta a papírt.
– Akkor marad a Bonanza Banzai.
Felmerült a nemzeti konzultáció, de már nem volt, aki kiküldje
Menczer hirtelen felélénkült.
– Van egy ötletem.
Schmidt és Kocsis egyszerre:
– Ne.
– Nemzeti konzultáció.
Kocsis ránézett.
– Miről?
– A Terror Házáról.
– És ki küldi ki?
Menczer elgondolkodott.
– Mi.
– Kinek a pénzéből?
Újabb csend.
Menczer arca megváltozott.
– Ez ellenzékből tényleg rohadt bonyolult.
– Kezded érteni – mondta Schmidt.
– Akkor online petíció.
– Az meg úgy néz ki, mintha a Momentum csinálná.
– Igaz.
– Aláírásgyűjtés?
– Tisza.
– Facebook-hirdetés?
Kocsis felsóhajtott.
– Balásy nélkül?
Menczer a távolba nézett.
– Basszus.
Pár másodpercig egyikük sem szólt.
– Akkor organikus elérés – mondta végül Schmidt.
Menczer úgy nézett rá, mintha azt javasolta volna, hogy gyalog menjenek Brüsszelbe.
– Mária, azért maradjunk a realitások talaján.
A Megafon hiánya is kezdett érződni
A kamerák mögött egy fiatal újságíró feltette a kérdést:
– Mit tesznek most konkrétan?
Kocsis azonnal válaszolt.
– Minden parlamenti és jogi lehetőséget megvizsgálunk.
– Melyiket?
– Mindet.
– Tud mondani egyet?
Kocsis Menczerre nézett.
Menczer Schmidtre.
Schmidt az épületre.
– Következő kérdés – mondta Kocsis.
Menczer idegesen körbenézett.
– Hol van Bohár?
– Tessék? – kérdezte Schmidt.
– Semmi. Csak megszoktam, hogy ilyenkor valahol áll egy telefonnal, és elmagyarázza, ki nyerte a vitát.
– Most neked kell.
Menczer arca elsápadt.
– Élőben?
– Élőben.
– Vágás nélkül?
– Vágás nélkül.
– Ez diktatúra.
Kocsis Máté megtalálta a régi kétharmadot a mappában, de már nem lehetett használni
Kocsis ekkor a mappa aljáról előhúzott egy megsárgult papírt.
– Na végre.
Menczer odanézett.
– Mi az?
– Egy régi kétharmados törvénymódosító.
– Jó lesz valamire?
Kocsis nézte néhány másodpercig.
– Nem.
– Miért?
– Már nincs kétharmadunk.
Menczer lehalkította a hangját.
– Ezt muszáj mindig kimondani?
Schmidt elmosolyodott.
– Én kérnék belőle egy bekeretezett példányt.
Kocsis visszagyűrte a papírt a mappába.
– Mondjuk most már értem, miért idegesítette az ellenzéket.
Schmidt ránézett.
– Máté, vigyázz. Még két hét, és jogállamot követelsz.
– Azért ne essünk túlzásba.
Magyar Péter neve végül előkerült, mert valakinek mégiscsak hibásnak kellett lennie
Menczer ismét a mikrofonhoz lépett.
– Egy dolgot azért világosan ki kell mondani.
Kocsis felsóhajtott.
– Mondd.
– Magyar Péter felelős ezért.
Az egyik újságíró visszakérdezett:
– Személyesen?
– Politikailag.
– Milyen döntést hozott ő személyesen?
– Nem ez a lényeg.
– Hanem?
– Hogy ő a miniszterelnök.
Kocsis odahajolt.
– Ez legalább technikailag rendben van.
Menczer láthatóan megkönnyebbült.
– Végre.
Schmidt közbeszólt:
– És mit követeltek tőle?
– Azonnali…
Menczer megtorpant.
– Mit követelünk?
Kocsis a mappába nézett.
– Még dolgozunk rajta.
– Lemondást?
– Az túl korai.
– Visszavonást?
– Mit vonjon vissza?
– A dolgot.
Schmidt lassan megcsóválta a fejét.
– Huszonnégy évig építettem egy intézményt, és a politikai képviseletem most ott tart, hogy „vonják vissza a dolgot”.
– Kommunikációsan ez még finomítható – mondta Menczer.
– Ebben biztos vagyok.
A múzeum zárva maradt, a kommunikáció viszont kinyitott
A sajtótájékoztató a végéhez közeledett.
Kocsis összerendezte a papírjait.
– Szerintem megvan.
– Mi van meg? – kérdezte Schmidt.
– Az üzenet.
– Mi az üzenet?
Kocsis gondolkodott.
Menczer közbevágott:
– Nem hagyjuk!
– Mit?
– Ezt.
– Mit, Tamás?
– Ami történik.
– És mit csináltok?
– Fellépünk ellene.
– Hogyan?
– Határozottan.
Schmidt néhány másodpercig nézte.
– Most már értem, hogy működik az ellenzéki politika.
Kocsis a hóna alá csapta a mappát.
– Menjünk.
Menczer még egyszer visszafordult a kamerákhoz.
– Egy dolgot jegyezzenek meg: a Terror Háza nem eladó!
Kocsis megtorpant.
– Senki nem akarja megvenni.
– Tudom.
– Akkor minek mondod?
– Jól hangzik.
– De nincs értelme.
Menczer vállat vont.
– Tizenhat évig ez sem volt feltétel.
Schmidt elindult az autók felé, aztán még egyszer visszanézett a múzeumra.
– Fiúk.
– Igen?
– Legközelebb azért beszéljük meg előre, hogy ki ellen tüntetünk.
Kocsis bólintott.
– Jogos.
Menczer felnézett az épület homlokzatára.
– Brüsszel azért maradhat?
Schmidt beszállt az autóba.
– Tamás, Brüsszel mindig maradhat.
A kapu bezárva maradt.
A járdán ott állt az üres mikrofonállvány, a szél pedig lassan végigkergette az Andrássy úton Kocsis mappájából kiesett utolsó lapot.
A papíron mindössze három szó állt:
„Folytatjuk! – 2010”
Valaki utána akart szaladni.
Aztán mindenki úgy döntött, jobb, ha most már tényleg elengedik.
