Szendi Nóra Zárványok című debütkötete 2015-ben jelent meg. Jövőre pedig Természetes lustaság címen a Kalligram gondozásában következő könyvét vehetjük kézbe. A készülő regényéből olvashattok részletet.
Hogy van a kiscsaj
Hogy van a kiscsaj, érdeklődött Bardi Bandi. Jókora lábosban kotyvasztott valami rettenetes, káposztaszagú undormányt. Igyekezett a konyhaasztal lehető legtávolabbi sarkában elkölteni a kínai tésztáját. Rühellte, hogy Bardi Bandi összekiscsajozza Blankát a pállott szájával. Hogy másznak ki a ragyás képéből a szavak, és érintkezésbe kerülnek Blankával.
Jól, morogta.
Mikor hozod már fel, tudakolta Bardi Bandi.
Majd. A szájába tömött egy adag tésztát. Igyekezett mielőbb végezni.
Hónapok óta jártok, okvetlenkedett Bardi Bandi (másfél, dünnyögte teli szájjal), most nem mintha az én dolgom lenne (tényleg nem, dünnyögte nyeldekelve), de én a helyedben, öregem, durr, és Bardi Bandi robbanó darabkák szétrepülését imitálta a kezeivel. Nagyot nyelt. A szemét dörgölte. Nem különösebben vágyott elképzelni a szétrobbanó Bardi Bandit, most sajnos mégis ez történt.
Megoldjuk, mondta.
Jó helyen lakik, kérdezte Bardi Bandi.
Ja, mondta.
Fogalma sem volt, hol lakik Blanka. Mesélte már egy párszor, de képtelen volt utcák és városrészek megjegyzésére, nem mondtak számára semmit. Csupán azok a riasztó körülmények, amelyek között Blanka élt. Blanka szerint idilliek voltak. Egyetlen földszinti lakás, amit a főbérlők egy nagyobb és egy kisebb lakássá alakítottak, két külön ajtóval. Egy fiatal pár, Plankton és Zsuzsi, úgy egy fél éve született gyerekük, állati lazák. Nem tudott elképzelni olyan univerzumot, ahol egy normális emberi lényt Planktonnak hívhatnak. És egy csecsemő. Blanka szerint már a macskájával barátkozik. Egy csecsemő és egy macska. Nyál, szőr, húgy, pelenka, nyávogás, ordítás, ételmaradékok. Felerészt kihányva. Aha, aha, bólogatott arcára kocsonyásodott mosollyal, míg Plankton, Zsuzsi, a csecsemő és a macska történeteit hallgatta.
Albi, kérdezte Bardi Bandi.
Ja, mondta.
Régebben ott lakott Félix is, mesélte Blanka, de az a huszonöt négyzetméter azért kicsi volt kettőjüknek. Közös ágy, ugye, másképp nem fértek el a dolgaik, főleg a Félix gitárcuccai, de persze nem volt gond, ők egész gyerekkorukban összebújva aludtak, mikor a Félix félt, olyan édi volt, mindig bekucorodott mellé.
Ez vajon már vérfertőzésnek számít, morfondírozott. Különben leszarta, minek számít, lehet, hogy ez a Félix egy kicsit a Blankából is van, vagy hát egy eresztés, vagy hogy mondják ezt, de akkor is egy csávó, akinek ugyanúgy hullik a szőre az ágyra, mint neki, és ugyanolyan büdös reggelente, mint ő, a paplant enyhén megemelő reggeli merevedése is ugyanaz, és ez feküdt a Blanka nyilván rózsaszirmokból rakott ágyába, és ennek a helyére kell majd neki is befeküdnie, ami már önmagában elég undorító. Ne feküdjön oda senki, se ő, se más.
Inkább csak az életritmusukkal volt nehéz, mesélte Blanka, ő korán fekvő típus, Félix meg hazaállított hajnali három-négy felé, hát igen, a művészvilág. De nincs velük baj, nagyon aranyosak a barátai. (Kik nem aranyosak szerinted, dörmögte félhangosan.) Néha most is átugranak páran, megisznak egy-két üveg bort, társasoznak, dumálnak, nyáron ki lehet ülni a két lakás elé, van, hogy csatlakoznak a Planktonék is, szuper kis csapat szokott összeverődni, a Félix mostani barátnője, az is eszméletlen cuki csaj. Egy hippikommunában laksz, összegezte a hallottakat. Dehogyis, nevetett Blanka. A Planktonék egy kicsit hippik, tudod, a buddhista főiskolára jártak, van egy ilyen ezotér beütésük, de az a jófajta, és mióta gyerekük van, nem füveznek, meg semmi. Mondom, tök aranyosak.
Tök aranyosak.
Tök aranyosak.
Tök aranyosak.
Egyáltalán mi a fasz az, hogy jófajta ezotér.
Kezdte megbecsülni Buzi nénit, amiért csak a lakásajtóig üldözi, és múltkor rásózott valami linzert meg pogácsát, igaz, csak utóbbit kóstolta, a baracklekvártól undorodott. A pogácsa viszont jó volt, még Blankának is vitt belőle. Tervezte, hogy majd megköszöni, ha ismét összeakadnak.
Anyád hogy van, kérdezte, hogy témát váltson.
Bardi Bandi sóhajtott, kavart egyet a lábos tartalmán.
Egy kicsit jobban. Már hazaengedték. Mondom neki, anyuka, ha iszol, üljél le, nézzed a tévét. Persze nem bír megmaradni.
Neki legalább ilyen problémái nem voltak soha.
Mindegy, szoktatva vagyok, legyintett Bardi Bandi. Tízévesen hívtam ki rá először a mentőt, mikor átesett a nappali üvegajtaján.
Itt kellene talán mégis kezdeni, náluk. Letudni Bardi Bandi ömlengését, meg hát végül is hadd örüljön a nyomorult. Legföljebb, ha nagyon nem szállna le róluk, egy kicsit seggbe rúgni, hogy indítson vissza a vackára. Valahova kell menni. Lassan hideg is lesz. Azért azt nem lehet a végtelenségig, hogy ő mindenféle parkokban simogassa a Blankát, ujjal legföljebb nadrágperemig merészkedve, miközben. Nem akarta elképzelni a szétrobbanó Bardi Bandit, de magát se. Nem erre volt berendezkedve a régi unott pornóra rejszolgatásokkal. Hazaért, és előfordult, hogy kétszer is egy este. Azt hitte, ő egyszerűen nem ilyesmire van hitelesítve.
Ezt is neki csinálom, bökött a lábos felé a fejével Bardi Bandi. Káposztás cvekedli. Jó nagy adag, elég egy hétre.
Káposztás cvekedli, ismételte.
Káposztás kocka, helyesbített Bardi Bandi. Muter mindig így nevezte. Szereti.
Jó gyerek vagy, bazmeg, mondta.
Á, legyintett Bardi Bandi. Az anyám. Megszült, felnevelt. Biztos nem hiszed, de jó anya volt.
Elhiszem, mondta. A mosogatóhoz vitte a kiürült tésztás tányért, vizet engedett bele. Bardi Bandi szórakozottan követte a mozdulatait a tekintetével.
