Hollywood évekkel ezelőtt hanyatlásnak indult. Kreatív ötletek híján régi klasszikusokat rebootolnak (2009-es Star Trek), vagy épp a már nagyobb hírnévvel rendelkező videójátékok karaktereit költöztetik a mozivászonra (Perzsia hercege: Az idő homokja). A 2018-as Tomb Raider esetében pedig eljutottak odáig az alkotók, hogy ezt a két dolgot egyszerre lépik meg. Vajon megérte?
Lara Croft kétségkívül minden idők egyik legikonikusabb női karaktere. Bár történetei a játékok világában kezdődtek el 1996-ban, viszonylag korán megkapta a bizalmat, hogy átlépjen a filmiparba. 2001-ben Angelina Jolie főszereplésével elkészült a Lara Croft: Tomb Raider, mely kisebb-nagyobb hibái ellenére simán megért egy mozijegyet. Ennek oka, hogy az akkoriban szinte kizárólag a gamerek által ismert karakter egy vagány, győztes típusú, gyönyörű barnahajú nő volt, pont mint a való életben Angelina. Kisebb túlzással erre a szerepre született.
A dolgok viszont megváltoztak. Futószalagon jöttek az újabb és újabb virtuális kalandok, de ez a minőség rovására ment.
A rajongótábor egyre csalódottabb lett. 2013-ban ezért a fejlesztőbrigád teljesen átszabta Larát. A sebezhetetlen vadócból egy elveszett, sérülékeny lányt kreáltak. Az ötlet bejött és ismét sokak kedvencévé vált a brit archeológus. Majd jött az elkerülhetetlen hír: a következő megálló megint Hollywood.
Vikander vagy Jolie?
Nagy meglepetésre ezúttal a svéd származású, Alicia Vikander keltette életre Croftot. Kvalitását senki nem kérdőjelezte meg, hiszen Oscar-díjas színésznő. A rajongók viszont féltek attól, hogy nem való a szerepre, mert egyszerűen nincs akkora tekintélye, mint anno Jolie-nak volt. Viszont úgy tűnik pont emiatt lett jó döntés őt szerződtetni. Ahogyan Lara is önmaga ellentétévé alakult a szériában, úgy Vikander is teljesen különbözik az extravagáns amerikai kolleginájától.
Az új, kalandvágyó, bár nagyon tapasztalatlan régész kisasszonyhoz a svéd nő ezért nagyon passzol. Ha nem is kiköpött mása az új generációs Lara Croftnak, színészi teljesítményének köszönhetően teljesen hűen imitálja mindazt, ami miatt ismét népszerű lett a karakter. Látjuk rajta a vakmerőséget, a hajthatatlanságat, de azt a gyermeki félelmet is, ami emberivé tette a megfiatalodott főhőst.
Egy hibája van, de ezt már a 2001-es adaptációnak is elnéztük, nevezetesen, hogy nem brit.
Ezt az ősrégi fanok ismét nehezményezik majd, de a magyar szinkronnak köszönhetően az akcentusok különbségét mi nem fogjuk észrevenni. Összegezve tehát: aki szerette a korábbi két filmet, annak az első néhány percben még szokatlan lesz Alicia, de a történet végére teljesen megbarátkozik majd vele.
Az új mindig jobb?
A 2013-as játék végre azért lehetett sikeres, mert egy merész irányt hozott a befásult franchise életébe. Az írók nagy hangsúlyt fektettek a sztorira. Valójában egy eredettörténetet hoztak létre, mely elmeséli, hogyan változhatott egy egyszerű egyetemista lány a világ egyik legharciasabb alakjává. Három nagyobb részre oszthatjuk azt a produkciót. Az elsőben a kalandvágyó ifjú nekivág az ismeretlennek. A második szakaszban megküzd az ellenfeleivel, felismeri gyengeségeit és erősségeit. A harmadikban pedig kiteljesedik és igazi sírrablóvá érik. A film is ezt szerette volna érzékeltetni a nézőkkel, azonban ez nem teljesen sikerült.
A történet alapja ugyanaz: Lara, apja nyomdokaiba lépve, megpróbálja megtalálni Himiko, a japán császárnő elrejtett sírját, majd hajótörést szenved egy lakatlan szigeten. A három szakaszt ugyanúgy be lehet helyettesíteni. A cselekmény természetesen sok helyen eltér, ami nem is probléma egy adaptációnál. A legnagyobb hiba azonban, hogy a kétórás játékidőben a rendező, Roar Uthaug nem jól osztja be az egyes fázisokat.
Már a bevezetőben nem azt az ártatlan lányt kapjuk, amire számítanánk.
Ez azért baj, mert a game erőssége pont abban mutatkozott, hogy egy óriási karakterfejlődést láthattunk. A nulláról kezdve a veszteségek és nehézségek okozta sérelmek teszik Larát egy masszív amazonná. Az olyan fordulópontok, mint az első gyilkosság megrázó pillanata itt is megjelenik. Méltatlanul röviden ábrázolták, emiatt pedig egyáltalán nem átélhető. Ezeknek időt kellett volna hagyni, lelassítani az események gyors ütemét, hogy a nézők jobban megérthessék ezeknek a szörnyű tetteknek a súlyát.
Nem ez a videójáték feldolgozás, amit keresnek
Vikander mindent megtesz, hogy megmentse a rendező és a forgatókönyvírók ballépéseit, de ehhez bizony kevésnek bizonyul. A készítők a már ismert alapsztorihoz szépen hozzáadták a saját kreatív ötleteiket. Ilyen volt az a néhány poén, ami viszont tényleg működött. Viszont emellett feleslegesen beleerőszakoltak olyan változásokat is, amik már-már teljesen élvezhetetlenné teszik az egész alkotást. A 2013-ban megálmodott új Lara jellemfejlődése végső soron a saját alapvető túlélési ösztönéből fakadt.
A hajótörés után a vadonban senki és semmi nem segített neki, csupán a nyilára és a csáklyájára támaszkodhatott. Ő mégis feltalálta magát, majd az eszközeivel egyre jobban kezdett bánni, így ő lett a sziget legveszedelmesebb lakója. A hollywoodi készítők úgy gondolták, hogy ez nem érintené meg eléggé a nézőket, ezért ehelyett egy csavart helyeztek el a cselekményben a karakterfejlődés fő indikátoraként. Ez a drámai elem viszont annyira sablonos, annyira B-kategóriás produkciókat idéző, hogy egyenesen fájdalmat okozhat a rajongók körében. A kihívás, a halálos veszély, a lehetetlennel való szembenézés és minden, amit dicsértek a 2013-ban megújult franchise kapcsán emiatt az új húzás miatt háttérbe szorult.
Az új Tomb Raider a régihez hasonlóan nem lett tökéletes alkotás. De be kell vallani, a 2000-es években készített verziót sem a történet miatt szerettük.
Ugyanakkor legalább azt kaptuk, amire akkor számítottunk. Egy látványos kalandfilmet egzotikus helyekkel, menő főszereplőkkel és megfelelő mennyiségű humorral. A látványba ezúttal belerondít a helyenként rosszul megalkotott CGI táj. Az új Lara Croft pedig az elvárt törékeny figura helyett egy már félkész harcos, aki túl gyorsan és túl indokolatlanul válik a régészet és a harcművészet koronázatlan királynőjévé. Talán semmivel sem volt jobb az Angelina féle feldolgozás, de egy valamiben mégis. Az volt az első. Másodjára pedig az ember többet vár. Ezért a mozijegy maximum akkor éri meg az árát, ha kapunk mellé ingyen egy óriási popcornt is.
