A Transvangarde új szintre emeli az avantgárd fogalmát. Egy transz-kulturális mozgalom, ami méltó a lázadó izmusok örökségére.
Minden olyan művészet avantgárd, amely átlépi a határokat, megkérdőjelez általános igazságokat és felforgatja realitást. Mégis, kérdezhetnénk, mi az, ami 2018-ban nem meríti ki ezt a kategóriát? Mitől lesz valami trash és mitől avantgárd?
Ha az avantgárd huszasévekbeli gyökereit nézzük, hogyan fonódott össze a mozgalom futurizmussal, dadaizmussal és mindezek társadalmi hatásaival – politikai radikalizmussal, sok hasonlóságot vehetünk észre az előző század és a kortárs művészet tendenciái közt.
Mi változott Dalí és Duchamp ideje óta? Hogyan kezdte el túlnőni a nyolcvanas években kibontakozó transvangarde ősét?
A transvangarde fő ismertetőjele mindenképp a puszta tény, hogy Európán kívüli művészek munkájába is betekintést enged.
Afrikai, ázsiai művészek előnyben részesítése annak idején meglehetősen radikális lépés volt.
A londoni October Gallery az elsők közt karolta fel a transz-kulturális művészet ötletét. 1996 óta adja a gyeplőt a nyugati kánonon kívül eső női művészek, LGBTQ közösségek és más peremhelyzetű alkotók kezébe.
A legfrissebb Transvangarde-installációban a világ minden tájáról származó művészek úttörő, konvenciókat bontó munkáit láthatjuk.
Genesis P-Orridge kollázsa (lásd: címlapfotó) például az önkép ideáját töri darabjaira. Az alkotás Lady Jaye Breyer kollaborálásával készült, nem kevésbé radikális lépésekkel, mint a plasztikai műtét, hormonkezelések – amelyből megszületett a kollázs karaktere, Breyer P-Orridge.
A kiállításban olyan művészek munkái vesznek még részt, mint például Alexis Peskine, aki magának az alkotómódnak a jellegét kérdőjelezi meg, különböző hosszúságú körmök fába verésével metaforikussá téve a fekete bőrszín élményét.
Daniele Tamagni munkái az ötvenes évekbeli Ghana dokumentációját kötik összes a kortárs Afrika divatszubkultúráival.
A Transvangarde installáció megmutatja, hogy posztmodernista korunkban a transz-kulturális művészek rendkívüli módon hiánypótlóak. Olyan lyukakat töltenek be a művészettörténetben, amelyek biztosítják majd a kánonon – társadalmi okok miatt – kívül rekedt alkotók emlékezetét és helyzetét.
