Csaló botfarmok csapolják meg a zenei jogdíjakat
A streamingplatformok túlnyomó része úgynevezett pro-rata elszámolást alkalmaz, amelyben az összes előfizetési díj egyetlen közös alapba kerül, majd a meghallgatások arányában osztják szét a jogtulajdonosok között. Ezt a logikát használják ki a szervezett botfarmok, amelyek milliószámra generálnak sematikus szintetikus háttérzenéket, majd automatizált profilokkal folyamatosan pörgetik azokat a lejátszási listákon.
Alexis Lanternier találó hasonlattal világított rá a jelenség mélységére, amikor úgy fogalmazott: „Olyan, mint az Ozempic: mindenki használja, de senki sem akarja bevallani.” A digitális zaj így nem pusztán esztétikai kérdés, hanem közvetlen gazdasági kár a valódi zenészeknek, akiknek a bevétele arányosan csökken a generált dömping miatt.
A helyzetet Michael Nash, a Universal Music Group alelnöke és digitális igazgatója is megerősítette, aki szerint a könnyű zene-előállítás legnagyobb nyertesei nem az új tehetségek, hanem a „csalók, akik szőnyegbombázásként árasztják el tartalommal a szolgáltatókat”. A kiadóknál olyan világsztárok sorsáért is aggódnak, mint az UMG kötelékébe tartozó Taylor Swift, hiszen a cég szerint a mesterséges szűkösség megőrzése az emberi zeneipar alapköve. A kiadók stratégiája azonban élesen kettévált, amikor a Suno nevű céggel kerültek szembe. A négymilliárd dollárra becsült szolgáltatóval kapcsolatban két gyökeresen eltérő döntés született.
