Az Érmezei életmű-kiállítás egyike azoknak, melyeket nem elég egyszer látni. Mint egy kiemelten jó klasszikust, legyen az akár könyv, zenemű vagy egy festmény, amit az ember időnként, mondjuk, félévente elővesz, és újra átpörgeti, belehallgat. 

De hazudok. Ezeket a kiállított műveket nem elég félévente újranézni, sőt átfutni rajtuk kifejezetten gyalázat, és szerencsére nem is lehetséges. Érmezei finomra szőtt, alaposan kimunkált hagyatéka olyannyira részletgazdag (s életművének ez igazából “csak” jelentősebb töredéke), és olyan elemi erővel szippant be excentrikus világába, hogy belátható időn belül újra akarjuk ezt az élményt. Én legalábbis akartam. Másodszor is. És lehet, hogy harmadszor is.

Először akkor találkoztam Érmezei Zoltán nevével, mikor meginvitáltak a Ludwigban még vasárnapig megtekinthető életmű-kiállításra, melyen Alföldi Róbert volt a tárlatvezető.

Bevallom, kedvelem Alföldit, gondoltam, érdekes plusz lesz az ő gondolatai mentén végighaladni a kiállításon. 

Mikor beléptem a terembe, máris különös izgatott hangulat fogott el, pedig engem ritkán kerít hatalmába ilyesmi. Rengeteg ember zsúfolódott be az első kiállítótérbe, majd megérkezett maga Alföldi is, és a tőle megszokott kifinomult vehemenciával azonnal bele is vágott. Alföldi személyes varázsa az első installációig képes is volt magával ragadni, amelynél éppen azt magyarázta, hogy már ez az első fal is a művész önarckép-rajzsorozataival, – melyeken skiccszerűen megrajzolva vizsgálja saját arckifejezéseit, érzelmi és fiziognómiai változásait – húsba vágóan erős önreflexióra vall.

Néztem a falon a skicceket, és onnantól kezdve nem tudtam semmi másra figyelni. Eszembe jutott, miért a magányos kiállításra járást kultiválom. Megnyíltak bennem a személyes terek, befogadóvá váltam, kész voltam magamba inni azt, amit Érmezei Zoltán akarva-akaratlanul elém tárt. Egy bármilyen művészeti rendezvényen számomra az első aktusnál rögtön eldől, meg tud-e érinteni, el tud-e érni hozzám és megtartani vagy sem.

Ott volt egy férfi, akiről még szinte semmit sem tudtam, az első teremben látható arcképe, életrajzi szinoptikája és az önmagáról készített vázlatrajzok kivételével, és mégis úgy éreztem, nem idegen.

Úgy hiszem, életében is ilyen hatást kelthetett az emberekben, csak hatványozottan. Idén lenne hatvanegy éves.

Érmezeit képzőművészeti eszmélésétől kezdve foglalkoztatta a művészet és az élet kölcsönhatásának definiálhatósága, leképezése, az önmagára és magára a művészetre való reflektálás értelme és értelmezhetősége, és – mint a gondolkozó művészek, “művészetfilozófusok” esetében mindig – a halál gondolata. Első konceptuális munkái mail art művek voltak az 1970-es évek végén: szellemes postai küldemények, melyekkel megdöbbentette címzettjeit (Minta érték nélkül).

Ezek aztán spontán módon keveredtek azokkal a cédulákkal és jegyzetekkel, firkákkal, önálló műként ható képcímekkel és feliratokkal, melyeket Érmezei csak úgy ontott magából.

Bevallottan egész életében életmű-kiállításban gondolkodott és alkotott, s ez a második termet megtöltő céduláknál már egyértelműen látható is. Kétféle művésztípust ismerek, az egyik jellemzően igyekszik mindent, ami körülveszi és arra érdemes művészetté adaptálni, a másik pedig alapvetően a művészet felől közelít és afelől lát-láttat. Érmezei egyértelműen az utóbbi. Olyan mesterien kezeli a szavakat, szójátékokat, ami már-már a költészet és a filozófia határmezsgyéjén mozog, s ez a képzőművészetileg aktív éveinek kezdetén jellemző intelligens játékosság és humor egészen élethosszig kitartott.

Pályafutását egyébként egy radikális gesztussal indította: első akciójaként 1975-ben a Magyar Nemzet márciusi számában, fizetett apróhirdetésben tette közzé saját halálhírét, valamint március 15-én, 15 órakor tartandó temetését, amely akkor nem keltett semmiféle feltűnést, csak jóval később, visszamenőleg vált művészetének első és jelentősebb lépésévé: az alig 20 éves fiatalember szimbolikus önfelszámolásává, aki elhatározta, művész lesz.

Furcsa paradoxonokban gondolkodtam már a kezdet kezdetén is a kezdettel és a véggel kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy minden a végénél kezdődik, és nem tudni, hol ér véget.

Ezzel kezdődött a konceptuális és paradox gondolkodása a “Poszt-Művészeti-Életmódról”. Érmezei egész élete a művészet különböző területein zajlott. Például dolgozott Csepelen gyári munkásként is, melyet szintén művészetnek tartott: a gyár hangjait magnószalagon rögzítette, majd távozásakor environmentet készített otthagyott tárgyaiból Itt rend van semmi nem szemét! felirattal. Ez volt az első, nem hivatalos kiállítása. Ekkoriban volt majdnem egy évtized, amikor a tudatos elvonulást és hallgatást választotta:

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Az a kor, mely művészi eszmélésem korául adatott, paradox módon éppen egy művészetellenes attitűdöt erősített fel bennem. Ez az a korszellem, amire Heidegger azt mondja: “a gondolkodás útja ma oda vezet, hogy elhallgassunk, mert csak így óvhatjuk meg attól, hogy olcsón kiárusítsák idő előtt.” Ez a Posztművészeti életmód csaknem egy évtizednyi elhallgatást eredményezett…   [/perfectpullquote]

1978 körül a színészet és a díszlettervezés iránti érdeklődésének köszönhetően kapcsolatba került avantgárd képzőművészekkel, köztük a számára legjelentősebbel, Pauer Gyulával is. Vele fejlesztette ki a különleges gipszöntési technikát, amelynek végtelen variációs lehetőségeit rövid, de annál termékenyebb életében sokszor használta (Feltárás, A föld emlékezete, Corpusok). Majd a kortárs művészeti teória kurrens vizsgálódási területének, az együttműködési gyakorlatoknak megfelelően Pauer Gyulával és Rauschenberger Jánossal közösen létrehozták P.É.R.Y Puci elnevezésű, rejtélyes, fiktív tájképfestő projektet, amely során kilenc nagyméretű, hagyományos plein-air technikával készült tájképet festettek a Dráva partjáról. A sorozat nemcsak játékos ideájával, hanem szigorúan aktuális politikai reflexiójával is fontos része a kánonnak.

De a legjelentősebb műveit, melyek egyértelműen a szobrászat, majd a festészet műfajába sorolhatóak, már Rauschenberger János társaságában alkotja meg.

Ezek a magyar és a nemzetközi szobrászat történetében egyedülálló „önlenyomatok”, melyek akár „bemozdult szobroknak” is nevezhetők (A Föld emlékezete című és más domborművek), egyúttal rendkívül különleges egyéni és páros önarcképek. Az öntőformából kikerülő, eltorzult formák egyszerre tekinthetők az érzelmek karikaturisztikus felfokozásának, body artos akciólenyomatoknak, de akár a klasszikus expresszionizmus továbbvitelének is.

Szintén a Rauschenbergerrel való együttműködésekor fejlődnek ki az önarckép tükörhelyzetéből adódó, átgondoltabb leképezések is: a két művész egymást festi le, egyidejűleg, amint önmagukat rajzolják a tükörre. „Rögzítik a tükörképeket”, új tükörfestményeket hoznak létre, ami nemcsak új képtípust eredményez, hanem számos nyelvi játék megszületését is lehetővé teszi.

A tükör, a tükröző, a tükrözött és a néző többé már szét nem választható.

A tükör-labirintus különlegességét egyébként csak másodszori látogatásomkor fedeztem fel, de akkor annál inkább lenyűgözött. Az az egyszerű koncepció, melyben 5 tükörlap összeillesztésével végtelennek érzékelt térélményt ér el, egyszerre hengerel le megkapó banalitásával és szimpla zsenialitásával, létrehozva egy olyan illúziót, mely felcserélhetővé teszi a tükröződést és a tükrözöttet.

Majd végül, a szigorúan utoljára hagyott installáció; műveiben manifesztálódó csúcspontja a halál és esendőség gondolatának egyértelműen az önmagáról készített Corpusok.

Érmezei Zoltán utolsó tárlatán egy erősen szakrális rítussal búcsúzott: 1990-ben a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében barátai segítségével létrehozza a közönség előtt saját gipszlenyomatát, egy drámai megfogalmazású gipsz Corpust, amelyet úgy akasztanak fel a falra, hogy méltán juttatja a Megfeszítettet a néző eszébe. A művész ekkor már súlyosan beteg volt. Az akció erősen emlékeztet egy szakrális liturgiára. Méltó befejezése egy olyan életműnek, melyet mindvégig áthat a filozófia és a hit.

Hegedűs Gyöngyi szavait idézném, mert szerintem ennél kifejezőbben nem lehetne megragadni:

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Megállok a térben, aminek éppoly fehérek a falai, mint egy kálvinista templomnak. Csak éppen: a falain corpusok. Nem feszületek. Corpusok. A test maga a kereszt. Engem úgy tanítottak: a kereszt üres. A színe azért, mert Krisztus feltámad. A visszája, mert oda magamat kell megfeszítenem. Érmezei Zoltán továbblép. Megtapasztalta, a keresztről leveszik egyszer a testet. De a testről nem veszik le a keresztet.[/perfectpullquote]

Másodszori látogatásom Érmezei Zoltán életművei között már inkább a meghitt visszatérés érzésével hatott, de kiállított munkái között még mindig voltak (és biztos vagyok benne, hogy vannak is) újabb és újabb felfedeznivaló részletek, művészetének olyan aspektusai, melyeknek meglátásához talán négy-öt alkalom is bőven kevés lenne. Mégis, az a gazdagság, amit képes volt átadni, azt hiszem, a legtöbb, amit kiállítás nekem eddig valaha adni tudott.

Szeretném kipróbálni, milyen lehet fél- vagy egy év elteltével ide újra visszalátogatni.

Miben változik/változom, közeledem-e vagy épphogy távolodom, vannak-e örök érvényűen értelmezhető tanításai és lenyomatai a felvonultatott műveknek. Én úgy gyanítom, vannak. Ha más nem, maga a változás elkerülhetetlenségének biztonsága. De mégis, olyan jó volna ide még visszatérni.

A kiállítás kurátorai: Beke László, Gál Georgina, Uhl Gabriella

Megtekinthető: 2016. február 5. – március 27.

Helyszín: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum