A csendes, szomorkás, őszies hangulatú zenék éppen aktuális szezonjában pont jól jött az új Devendra Banhart-lemez megjelenése. Mindenki kedvenc freak-folk hőse ráadásul elég rég jelentkezett már új anyaggal, a legutóbbi, 2013-as Mala című lemeze óta ugyanis a zenei vizekről elhajózva “csupán” két, illusztrációkat és rajzokat tartalmazó könyvet adott ki, Unburned by Meaning, valamint I Left my Noodle on Ramen Street címmel.
Ugyan túlzás lenne azt állítani, hogy 2016-ban, az új pszichedelikus hullám közepén egy új Devendra Banhart lemeznek túl nagy jelentősége vagy hírértéke lenne, én azonban – valószínűleg nem egyedül – kifejezetten kíváncsi voltam, hogy mivel áll elő az egyik kedvenc modern trubadúrom egy hosszabb szünet után. Az Ape in Pink Marble (kommentben várjuk a cím jelentéstani megfejtéseit) megnyugtató, kikapcsoló hallgatnivaló lett, azonban hiányzik róla a művészi közlés, mondani akarás szándéka -igaz, lehet nem is ez volt a cél. Devendra legalábbis így vall a lemez hangulatáról:
Próbáltunk olyan zenét csinálni, ami passzol hangulatban ahhoz az elképzelt, távoli tokiói szállodához, ahol az egyetlen vendég, aki már vagy 10 éve ott dekkol, egy öreg és kócos néhai kalóz, aki most épp használtautó-kereskedő.
Bár nem teljesen világos, mi is takar a fent leírt hangulat, én úgy jellemezném a lemezt, mint egy lassú, bensőséges utazást, halk szavakkal, apró, emberi történetekkel – ami akár valóban történhetne egy régi hotelben is, szobáról szobára járva. Az Ape in Pink Marble-t végig belengi egy intim hangulat, kezdve a nyitódal Middle Names-zel, ami önmagában is utalás egyfajta kitárulkozásra. Ahogy Banhart egy interjúban mondta (akinek a középső neve egyébként Obi, a Star Wars jedije után), a középső nevét nem az első megismerkedésnél mondja el az ember, ahhoz közelebbi ismertség, bensőségesebb viszony kell – ilyen értelemben a zenész belső világára is utalhat a cím. A Middle Names-hez hasonló hangulatban folytatódik, és halad végig az egész lemez, nehéz lenne akár egy számot is kiemelni a 13 dal közül.
Az album melankólikus hangvételéhez az is hozzájárulhatott, hogy Banhart a közelmútban több közeli barátját is elvesztette, a gyász és a hiányérzet ennek okán több dalban is központi téma. Érdekességként jelenik meg majd minden számban a koto nevű japán tradiciónális húros, pengetős hangszer, ami egy plusz fátyolos, egzotikus hangulatot ad a lemez hangzásának, amin alapvetően a Devendrától nem is olyan távol álló samba, valamint a bossa nova hatásai dominálnak.
Íme, az Ape in Pink Marble teljes albuma:
Devendra Banhartot korábban is olyan művésznek tartottam, aki szinte minden ötletéből csinál egy dalt, kevéssé szelektálva azokat – ennek okán aztán a diszkográfiája tele van gyakorlatilag fölösleges és tisztán zseniális dalokkal is. Ez a fajta művészi attitűd az immár kilencedik nagylemezén is megmutatkozik, ugyanarra a hangulatra nagyon sok középszerű, illetve egy-két jól eltalált dal lett felhúzva. Az Ape in Pink Marble leginkább a magányos szombat esték, és a vasárnap délelőttök zenéje – a kettőben közös, hogy nagy valószínűséggel nem fog semmi érdekes történni, ami a lemezre is éppen úgy igaz. De nem is feltétlenül baj ez, ha nem várunk nagy megfejtéseket, mondanivalót vagy egyáltalán bármi különöset ezúttal Devendrától, úgy könnyen rá tudunk majd hangolódni arra a csendes, nagyon emberi világra, amit az album nyújt nekünk. Így pedig már egy egész kellemes lemezzé válik az Ape in Pink Marble, amit kifejezetten egyben ajánlott végighallgatni!
Fotó: observer.com
