Ha tavaly imádtam őket, akkor idén mivel tudnám fokozni, hogy leírjam azt a gyönyört, amit a koncert – mit koncert? Előadás! – közben éreztem? Minden, ami Új-Zéland, és még azon is túl. Megelevenednek a hegyek, a folyók, a tenger, a halak. A felhők. És felrémlik egy különös történet is egy leszbikus māori hölggyel. Kritika a Modern Māori Quartet Two Worlds (Két világ) előadásáról.
Új-Zéland
A híradók általában úgy kezdődnek, hogy pörög egy földgömb. És, ha nagyon figyelsz, akkor észreveszed, hogy ezekről az animált képekről rendszeresen lemarad Új-Zéland. Ha eszméletlenül őszinte akarok lenni, akkor ide kívánkozik az, hogy azért kezdtem nézni anno a HírTv-t, mert ők nem „felejtették le” a térképről a hosszú fehér felhő országát.
Posztumusz prológus – Elkezdődött az Edinburgh Fringe Fesztivál
Évről-évre százak, ezrek kelnek útra, hogy hódoljanak a Szent Fringe nagytemplomában, Edinburgh-ban – majdnem azt írtam, hogy Thalia szellemének. Míg a tengerentúlról – értsd: Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, de még akár Belgium is – valamiféle előválogatás után utaztatják a produkciókat, addig a britek valamiféle számomra érthetetlen hobbiból zarándokolnak el a „világ legnagyobb művészeti fesztiváljára”.
Amely egy teljesen más világ. Másként, mint a távol-keleti országok – amelyek egzotikusak és titokzatosak, – mert Új-Zélandon mégiscsak az angolszász kultúra a domináns; vannak színházak, mozik az építészet is talán csak annyiban különbözik az európaitól, hogy eszméletlen magas épületek nincsenek, Aucklandet leszámítva. És a belvárosokban sosem ázol meg, mert „fedettek” a járdák: a boltok mindegyikének van egy kis előtető-szerűsége, amely utcahossznyian végigkanyarog a fejed fölött.
Modern
Két világ – ez a címe a Modern Māori Quartet előadásának – mert előadásról beszélhetünk, annak ellenére, hogy a négy kiváló hangú énekes saját számait énekli (négy szólamban) a tradicionális māori-dalok meg a Queen, Elvis, Carpenters és egyéb feldolgozások mellett. Számomra mindenképpen meglepetés – és előrelépés a tavalyhoz képest: egy történetre fűzték fel a dalokat.
A Hang bejelenti, hogy színpadon a kvartett, de csak három alakot látunk. Megjelenik a negyedik is fentről, akinek aztán elmagyarázzák, hogy tulajdonképpen mindannyian távoztak a földi létből.
De a két világ között rekedtek, nem léphetnek tovább, amíg elő nem adnak egy dalt. Négyen. Az újonnan érkezett akadékoskodik, hogy ő nem tud énekelni, táncolni pedig még kevésbé, de a többiek megnyugtatják: ez egy mágikus hely, minden rendben lesz. És tényleg! A Hang azonban ezután sem engedi őket távozni az öröklétbe, a paradicsomba, a nirvánába, akárhová. Az Igazságot követeli tőlük.
Ki megtörve, ki dühösen, ki szégyenkezve, de sorra elmondják történetüket – amelyek szomorkásak és viccesek is egyszerre. Talán ez a legnagyobb erénye az egész show-nak: színészeket meghazudtoló őszinteséggel és egyszerűséggel elevenednek meg a sorsok, mintha az énekesek valahol elsajátították volna a modern színjátszás alapjait is.
Māori
Nagy Tesó (Matariki Whatarau) azelőtt kap szívinfarktust, mielőtt szíve választottjának bevallaná szerelmét; az ő igazsága az, hogy mit kellett volna mondania a lánynak ahelyett, hogy megkérdezi tőle, merre van a vécé. Koro (James Tito) titka pedig, hogy sosem árulta el senkinek, hogy homoszexuális; a karjaiban halt meg a férfi, akit igazából szeretett.
Nagybácsi (Francis Kora) nem tud māoriul, elvileg. Pedig de. Ő a fájdalmát leplezi az állandó dühvel; mert a suliban nem hagyták anyanyelvén megszólalni, megfenyegették, bántották, ezért inkább „elfelejtette” ősei beszédét; mert csak angolul fog tudni érvényesülni az életben.
Ez tagadhatatlan, hogy így történt a második világháború után. Ottlétem alatt egy munkatársam azonban ennél többet is elárult. Ő volt az első, aki elhívott munka után egy kis iszogatásra, biliárdozásra. Mivel nagy távolságok vannak, kocsival mentem, megegyeztünk, hogy utána nála alhatok, mert harminc mérföldet ittasan vezetni azért nem éppen életbiztosítás.
A negyven fölötti māori hölgy rögtön közölte, hogy ő a saját neméhez vonzódik, ezért egyikünknek sem okozott gondot, hogy a házban csak az ő ágyában tudtam aludni. Furcsa élmény volt, mert a ház teljesen másként rendezték be, mint az angolszászok. Kicsit túlzsúfolt, rengeteg bútorral, amelyeket kendőkkel, szőnyegekkel takartak le. Az ágy tulajdonképpen egy fából készült doboz, matrac nélkül, ezáltal igencsak kemény és kényelmetlen volt.
Rengeteget beszélgettünk, tőle tudtam meg, hogy a horgászás mindenkinek ingyenes a tengerben; az édesvizű tavakban és a folyókban azonban csak a māorik horgászhatnak térítésmentesen. Mert ahhoz nekik ősi joguk van. A nyelvhasználattal is érdekes dolgok történtek: gyakorlatilag az utolsó pillanatban az angolszászok alapítottak iskolákat, ahol a māori nyelvet, szokásokat lehetett elsajátítani. Mindezt azért, hogy ne vesszen végleg feledésbe a kultúrájuk. Ahogy ő fogalmazott, a nép már annyira elfásult és beletörődött sorsába, hogy önmaga már nem tudta volna megmenteni önmagát.
Kvartett
Kis kitérő után vissza az előadáshoz: Bub (Tainui Kuru) az első a családjában, aki egyetemre ment, de a nagyváros forgatagában teljesen elveszett, mindent elvesztett; a belé helyezett bizalmat és az életét is. A Hangtól azonban új esélyt kap, visszatérhet az életbe hasznosabban felhasználni mindazt az energiát, anyagi erőfeszítést, amelyet nemcsak közvetlen családja, hanem tulajdonképpen az egész népe ajánlott fel neki.
A többiek azonban nem tartanak, nem tarthatnak vele; mert ők csak három angyal, akik segítenek jó útra térni az eltévelyedetteknek – vagy nem. Mármint nem angyalok. És ettől zseniális a produkció: mielőtt nagyon elérzékenyülnénk és sajnálni kezdenénk a szegény māorikat, egy jókor elhelyezett poénnal megnevettetik a hüppögő közönséget.
Modern Māori Quartet: Two Worlds (Két világ)
Assembly George Square Studios – Three
2018. augusztus 2-27 (kivéve 13-a), 14.25-től (60 perc)
