“…nem szeretem, ha az emberek jó érzéssel jönnek ki a kiállításomról. Ez nem szórakoztatóipar” – mondja Fazekas Levente festőművész. Túl van egy kiállítássorozaton: Szimplapokol, Duplapokol és Menekülés a mennyországból. Fazekassal eddigi pályájáról, kiállításairól, és alkotói metódusairól beszélgettünk.
ContextUs: A közelmúltban nyílt meg az idei harmadik kiállításod. Az előtte megrendezett két tárlat a Szimplapokol és a Duplapokol nevet viselte, ez utóbbi pedig Menekülés a mennyországból címen fut.
Volt egy előzménykiállítás Elveszett Purgatórium címen, amit Százhalombattán szerveztem, mondhatni az volt a próbakiállítás. A Kulturális Központ Lépcső Galériájában, amit László Bandy képzőművész vezet. Ez egyébként a legjobb kiállítótér Százhalombattán, elég nagy a belmagassága, nagyméretű festményekhez is tökéletes. Ez volt március végén, majd megcsináltam a Szimplapoklot és a Duplapoklot májustól kezdve július elejéig. Erre jött ráadásként a Menekülés a Mennyországból.
ContextUs: Akkor erre a szezonra, nyárra, évre ez a három kiállítás volt tervezve,ez volt a cél.
Igen, mivel most vagyok 33 éves, úgy gondoltam, hogy ideje bemutatkozó kiállítást szervezni a fővárosba, mert anélkül nem vagy „igazi művész”, hogy ne csináltál volna szólókiállítást Budapesten. Legalábbis ez kell ahhoz, hogy a szakma résztvevői és az érdeklődők megnézhessék, mit csinálsz. Ez kell ahhoz, hogy bekerülj a vérkeringésbe. Már korábban kitaláltam, hogy szerzek helyeket, földszintit, pincét és egy emeletit.
ContextUs: Ez része volt a koncepciónak?
Igen, három helyszín harminchárom évesen, és meglesz a Mennyország-Pokol-Purgatórium hármas így, a krisztusi korban. De sajnos a három helyszínből kettő „kirepült”. Az egyik a Müszi lett volna a Corvinban, ami ugye bezárt. A másik az FKSE, ami pedig csődközeli állapotba került, és vezetőségváltás is volt, ezért ott sem valósulhatott meg a tervem. Ez lett volna egyébként a földszinti, a Müszi az emeleti, úgyhogy maradt a Pokol, ami a MAMŰ galéria pincehelyiségébe lett leszervezve.
Akkor már úgy voltam vele, hogy csak Pokol lesz, de végül a Magyar Műhely Galériát sikerült megszereznem az alkalomra. Ezt Szombathy Bálint költő-képzőművész vezeti. Mivel ez is pincehelyiség, ezért lett két Pokol, az egyik Szimpla- a másik meg a Duplapokol.
A Szimplapokol kapcsán szerveztük le a harmadik kiállítás, a Menekülés a mennyországból. Ennek a Pizzica emelete adott otthont.
ContextUs: Ezek a legnagyobb volumenű kiállítások, amiket eddig csináltál. Ez egyfajta bemutatkozás a részedről, nyitás egy nagyobb közönség felé?
Pontosan. A MAMŰben a tömeges képeimet akartam megmutatni, mert ez a védjegyem a szakmában. Sok-sok fej, ami szuggesztíven bámulja az embert, nyomasztó embertömeg. A MAMŰnek erre nagyon jó a tere. Alkalmas rá, nagy a belmagasság, könnyebb kirakni nagy képeket. Azért ez kevés független galériáról mondható el. Ezek a képek nem lettek volna kiállíthatóak a Magyar Műhely Galériában, pont a fent említett okokból. Oda is vittem nagyobb képeket, de ott kisebb a tér, teljesen más a felosztás, fel kellett kicsit aprózni.
Viszont mivel ezt tudtam, ezért erre a kiállításra tudtam külön készülni, új munkákat alkotni az adott tematikában.
A MAMŰ pedig egy nagyon reprezentatív hely. Lejárnak a szakmabeliek, megnézik a kiállításokat, ha nem is a megnyitóra jönnek el. Mondjuk a Magyar Műhelybe is. A Pizzicában meg heti 1000-1500 ember fordul meg. Szóval nagyon jól jártam ezekkel a helyszínekkel.
ContextUs: Nyilván voltak kisebb kiállítások ezelőtt is. Ezekből mit emelnél ki, voltak-e mérföldkövek?
Elkerültem Egerbe Százhalombattáról, hogy elvégezzem a festő szakot, és az alapképzés végén csináltam egy kiállítást a százhalombattai Barátság Kulturális Központban. Az volt az első nagy egyéni bemutatkozásom. Persze csináltam már előtte kisebbeket különböző helyszíneken, de azok nem voltak annyira nagy hangvételűek. Miskolcon a Művészetek Házában is csináltam egy egyéni kiállítást Kritikus TÖMEG címmel, ez is fontos volt. Akkor kezdtem el kibontani a tömeges sorozatom, tehát annak az első darabjait ekkor állítottam ki először.
ContextUs: A korábbi műveidből viszonylag keveset láttam, de azokat a groteszk és a poszthumán hashtegekkel tudnám ellátni. Ezeket mennyire érzed magadénak?
Ez teljesen igaz a korai munkáimra, csináltam régebben karikatúrákat is,de nem viccrajzokat, hanem eltorzított, groteszk képeket. Ez a világ mindig is jellemző volt rám,ilyen a szemléletem. Ezt látom célszerűnek ábrázolni, nem pedig idealista képeket festeni, az mást mutat meg. Azt szoktam mondani, hogy nem szeretem, ha az emberek jó érzéssel jönnek ki a kiállításomról. Ez nem szórakoztatóipar. Nem azt mondom, hogy sokkolni kéne az embereket, mert nem kell – a valóságot kell megmutatni. Realista módon kell hozzáállni a dolgokhoz, de úgy kell realistának lenni, hogy látod, mi zajlik körülötted, érzékeled a valóságot, és azt át kell engedni magadon. A saját személyes élményeidet tudod őszintén kirakni. Azért nem festek például absztrakt képeket sem, mert azzal nem a szubjektív énemet raknám ki. És szerintem ez ma a képzőművészet legfontosabb feladata.
Ma nagyon individualista korszakot élünk, most már nem csoportokról szól a világ, hanem egyénekről. Ez a gondolkodásmód, amiben dolgozok igazodik is ehhez a trendhez. Az egyéni valóságodat kell megmutatni másoknak
Ez nem csak az, amit gondolsz, hanem az, ami benned van. A mű akkor jó, ha ösztönből születik. Kell az, hogy átfogalmazd az objektív valóságot a saját szubjektív valóságoddá. Van a szemed, amivel látsz, van az agyad, amivel feldolgozod a dolgokat, a gyomrod megemészti, a kezed meg kiadja. Én legalábbis így állok hozzá az egész festészethez.
ContextUs: Akkor, ha jól értem, nem feltétlenül művészetelméleti vagy műfaji keretek közé tudnád szorítani a mostanában született munkáidat, inkább azt mondod, hogy ez sokkal jobban az egyénről szól, kiemelve a szubjektív nézőpont és a szubjektum fontosságát. Az előző kérdéssel valami olyasmi választ akartam belőled kierőszakolni, hogy ha a korábbiakra én ezeket a jelzőket tudtam rásütni, hogy groteszk és poszthumán, akkor te a mostaniakra miket mondanál úgy, hogy a mezei esztéta is valahova be tudja kategorizálni, amit most csinálsz.
Már régóta úgy hívom ezt az alkotói metódust, felfogást, hogy szubreál, azaz szubjektív realizmus. Ezt nem én találtam ki, hanem közösen Szula Zsuzsanna alkotótársammal. Csináltunk egyszer Százhalombattán egy közös kiállítást ezzel a címmel, akkor fogalmazódtak meg bennünk ezek a gondolatok. A következő évben egy művésztelepen egy alkotócsoportot is szerveztünk e tematika köré. Velük a MAMŰ Galériában valósítottunk meg egy közös tárlatot 2015-ben.
ContextUs: Akkor csak volt némi csoportosulási kényszer nálatok is. Viszont azt mondod, hogy mivel ezt a szubreál felfogást/metódust valljátok és képviselitek, úgy vagytok csoport, hogy közben mindenki önmaga marad.
Pontosan.
ContextUs: Támadok egy iskolásabb kérdéssel: mi inspirál, miből és hogyan merítesz ötleteket? Említettél pár festőkollégát, tanárokat, de általában értve mi az a vonal, ami megfertőzött téged az alkotáskényszerrel.
Ugye a kérdés első fele az volt, hogy mi inspirál, amire azt tudom mondani, hogy minden. Ami tudás vagy információ bekerül a fejembe, azt dolgozom fel, emésztem meg, majd eresztem ki. És ki is jön, pont azért, mert ez az egész egy ösztönös, intuitív fogalmazásmód, amit tudatosan használok. Minden inspirál, minden információ, ami ér, az hatással van arra, hogy én milyen képeket festek. Ettől lesz realista az egész, mert a külső benyomások határozzák meg, milyen mű jön létre.
ContextUs: És alkotók?
Mindig találok olyan alkotót, akinek nagyon meghatározó erős munkái vannak, amik nagyon megtetszenek, de az abszolút példakép Picasso, nagy zseni volt. Ő egyszemélyben megváltoztatta az egész vizuális kultúrát, most már lassan lehet azt mondani, hogy globálisan, de legalábbis a civilizált világ vizuális kultúráját biztosan. Hasonló válsággal szembesült Picasso fiatalon, mint mi.
Tudniillik megszűnt a festészet addigi értelme, megjelent a fényképezőgép, stb. Meg kellett változtatni a festészetet. A Párizsi Szalonban, és a hasonló tárlatokon arról szólt a festészet, hogy a szép realista képeket ki tudja precízebben meg szebben megcsinálni, de semmi egyéniség nem volt az egészben,semmi plusz gondolatiság.
Maximum – bocs hogy ezt mondom, de– költői gondolatok. Tehát olyanok, amik nem a vizuális nyelvről szólnak, hanem romantikus elképzelések, aminek semmi köze a festészethez. Tehát szerintem a festészet nem úgy filozófia, hogy mellé kell társítani valamilyen gondolatot, hanem annak automatikusan kell keletkeznie, az alkotással együtt.
ContextUs: És ezt változtatta meg Picasso?
Gyakorlatilag Picasso talált rá rengeteg dologra, ami a huszadik században történt a vizuális nyelvben. Azért szeretem nagyon a munkásságát, mert nem ragadt le egy ábrázolási módnál, folyamatosan változott, tanult, mindig mással foglalkozott. Ha valamit hosszú ideig csinálsz, az befárad, besül, ismétled önmagad. Annak semmi értelme. Ez egy tanulási folyamat. Minden egyes kép, amit készítesz, egy tanulmány a következő képhez. És ez nagyon fontos, mert nem lehet tanulás nélkül alkotni.
Az egész arról szól, hogy megismered az alkotást magát, tehát ahogy az alkotási folyamatot megismered, megismered magadat is, és a világot is.
A világot pedig mindenestül kell magadba szívnod, majd kifújnod a vászonra. Ha ez elvész, akkor nem működik. Maximum csinálsz jó designképeket vagy olyat, ami csak szép. A művészetnek viszont szerintem nem funkciója, hogy szép legyen. Jónak kell lennie, nem szépnek. Legyen szép a csajod vagy a pasid, ízlés kérdése… De a művészetnek nem feladata, hogy szép legyen. Az, hogy szép lesz, csak egy dolog, ami járhat vele.
Hülyét csinált magából a román írónő, aki azt állította, megtalálta a Picasso-festményt
Az írónő vasárnap este azonban azt mondta a tévében, hogy két belga filmrendező “performanszának” dőlt be gyanútlanul – idézte a The Guardian online kiadása. A román News hírügynökség vasárnapi jelentése szerint Mira Feticu román származású holland írónő szombaton Hollandia bukaresti nagykövetségére vitte be a Picassónak tulajdonított alkotást, a nagykövetség azonnal értesítette a román hatóságokat.
ContextUs: Erre kérdezek egy direktebbet, ha már a mesterségbeli tudásról volt szó. Egy korábbi interjúban a vizuális nyelv kapcsán beszélsz a „vizuális nyelv helyes használatáról”. Vajon azért szükséges ennek az elsajátítása, hogy utána tudd roncsolni, másképp használni?
A vizuális nyelv alapja a látott valóság, tehát elsősorban annak az értelmezését kell elsajátítani, és fontos az is, hogy az értelmezését, nem pedig a lemásolását. Ez körülbelül olyan, mint a nyugati világ beszélt nyelvei közül az angol. Ez a köznyelv. Ha ezt nem tanulod meg jól, az látszik az alkotásaidon. Még fontosabb az, hogy ez a tudás kell ahhoz, hogy ne legyél bizonytalan az alkotásban. Ha bizonytalan vagy, az érződik a létrejövő műn is. A művészethez – nemtől függetlenül – tökök kellenek. Tökösen, bátran oda kell rakni a dolgokat, különben szar lesz.
ContextUs: Akkor ezért érezted szükségét 23 évesen, hogy ezt kitanuld felsőoktatásban?
Nem, akkor én már tudtam rajzolni. Inkább azért, hogy olyan mesterektől tanuljak, akik valami pluszt is tudnak. Az alapdolgokat egy egyszerű szakkörön is el tudod sajátítani. De ez az egész másról szól. Itt a vizuális nyelvről van szó, amiben a látott valóság leképzése számít a köznyelvnek,mint mondtam. Aztán rá kell jönni, hogy mire jó ez az egész, te mit szeretnél vele csinálni, te mit szeretnél létrehozni. Ezt persze nem úgy, hogy kitalálod előre, hanem automatikusan kell jönnie.
ContextUs: Lehet azt mondani, hogy ha a dolog technikai részét szakkörökön el lehet sajátítani, akkor talán az elmélet hiányzott, hogy tudj róla gondolkodni tudatosan? Az egyetemről beszélve: kell-e elméleti, teoretikus tudás ahhoz, hogy újat tudj alkotni?
Minél több színesen gondolkodó embert kell megismerni. Teoretikus tudás… hát, az nem feltétlen szükséges, de nem árt, ha van. Célszerű elolvasni pár művészetfilozófiai értekezést, meg pár gondolkodó írását, az kell, de az az élethez is kell, az nem a művészet sajátja, hogy tanulsz. Képzőművészetben inkább az van, hogy minél több szakmabelivel kell beszélgetni.
Nem olvasni kell, olvasni is jó, de beszélgetni kell, fel kell tenni kérdéseket, amiket magadnak is feltennél.
A tanulásnak ez a legfontosabb része, és egyébként az van, hogy főiskolán, egyetemen sokkal többet tanulsz a kortársaidtól. Velük dolgozol együtt egy műteremben, nyilván beszélgettek, kialakulnak vélemények stb. Ez a közös gondolkodás, közös alkotás az, ami jobban meghatározza a tanulási folyamatot. Nyilván a tanárok is, de ők más szempontból.
ContextUs: Kicsit visszakanyarodva a Szubreál alkotócsoport felfogásához, amiben az egyén, konkrétan az alkotó személyisége nagyon fontos szerepet tölt be. Ehhez kapcsolódva kérdezem, hogy szerinted van-e a művészetnek terápia jellege az alkotóra nézve?
Nagyon is! Ez természetes, az egész alkotói folyamat meditatív folyamat. Akkor is, hogyha iszol közben vagy bármit csinálsz.
Ez félig transz, félig meditáció. Mondhatnám úgy is, hogy kilépsz a valóságból, de belelépsz egy másikba: ez totál jó terápia.
Nem véletlenül találták ki a művészetterápiát, mert ez működik. Kiengedsz egy csomó feszültséget, kiélsz egy csomó dolgot az alkotásban, amit amúgy nem tudsz a hétköznapokban, ez teljesen hozzátartozik. Nekem például nem kell pszichológushoz járnom, gyógyítom magam az alkotással.
ContextUs: Térjunk át az egyénről a tömegre! Amikor tömeget festesz, az alakok emberek vagy formák?
Figyelj, ez festészet. Színek, vonalak, formák, ritmus, ezek határozzák meg. Azért festem ezeket a tömeges képeket, mert ez egy rendszer. Ebben tudom kiélni a színek iránti imádatomat. Emögött mindig az a festői vágy van, hogy milyen színűre alapozok egy vásznat, arra milyen színeket viszek fel, hogyan viszem fel. Az, hogy ilyen tömeges képeket csinálok, csak egy keret, ami meghatározza a dolgot. Nekem nem a téma számít, az mindig másodlagos. Nem az a lényeg, hogy mit festesz, hanem hogyan fested meg. Én a tömeges képeknél nem használok ecsetet.
A nagy foltokat ronggyal viszem fel, naggyal-kisebbel, aztán meg mindenféle eszközzel, késekkel, kanalakkal,fogkefékkel, amihez épp kedvem van. Pont azért, mert így sokkal automatikusabb az egész folyamat, mintha nekiállnál ecsettel megfesteni.
Játszani kell a képpel! Ha totál kontrollban vagy a kép felett, akkor unalmas lesz, mert akkor azt csak megcsinálod. Ha kitalálod előre, aztán pontosan úgy meg is csinálod, az legtöbb esetben unalmas lesz. Kell egyfajta játékosság hozzá, amit én ezeknél a képeknél úgy találtam meg, hogy nem ecsetet használok. Emiatt nem száz százalékosan irányítom a létrejövő foltot, csak azt tudom, hogy milyen folt fog létrejönni körülbelül. Így van mihez alkalmazkodnom, van egy folyamatos kommunikáció köztem és a kép között, harcolunk egymással, beszélgetünk egymással. A tömeges alkotásaim esetében a kompozíció, a rendszer adott, azon belül tudok szabadon mozogni. Ugyanúgy, mint a jazz-zenészeknél, megvannak az adott ritmusok, de azon belül azt csinálsz, amit akarsz.
Győrffy László: A pornográfia metafora, ahogy megfertőzi az élet minden területét – Interjú
Nincsen üzenetem, ha lenne, úgy érezném magam, mint egy propagandista. A humor nálam alapvetően egy túlélési stratégia része a művészettől függetlenül is. De jólesik például olyan címet adni egy munkámnak, hogy Egy családi portrét rendeltek tőlem karácsonyra, de csak erre jutott időm, mert aláaknázza azokat a láthatóan még mindig jelen lévő konvenciókat, beidegződéseket, hogy a művészet valami magasabb rendű, szakrális dolog, ami különbözik az élet minden más területétől.
ContextUs: A képeidben az emberi test mint médium jelenik meg, a testen keresztül kommunikálsz dolgokat. Tehát mégis nagyon sokszor visszaköszön maga az ember a képeiden, és nem csak mint forma.
A rajzolásnál is az van, mint a festészetnél. Ez egy automatikus folyamat, nagyrészt improvizáció, nem szoktam tervezni. Már régóta nem szoktam például kicsi skicceket csinálni a nagy festményekhez, hanem egyből nekiállok. A rajzaimban pedig az van, hogy felviszek egy vonalat, és azt kezdem el kibontani, amit belelátok. Ezzel a metódussal magát alakítja ki a rajz, vagy festmény. De nyilván az határozza meg a létrejövő műt, hogy te mit látsz bele abba a vonalba, foltba. Így bejön a véletlen, véletlenszerűség is a képbe. Sokszor szoktam úgy nekiállni, hogy valaki mást kérek meg arra, hogy rakjon fel egy teljesen véletlenszerű vonalat a vászonra vagy papírra, és azon kezdek el dolgozni. Akkor már van egy adott dolog, amihez neked kell alkalmazkodni, kialakul egy játék.
Az emberi test meg nyilván azért van jelen a képeimen, mert azt sokat rajzoltam, az már benne van a csuklómban, jön automatikusan. A torzulások meg adják magukat az adott vonalhoz, viszont közben benne van az a tudatosság, hogy te azért képet csinálsz, aminek valamit tartalmaznia kell, mit is fog kifejezni, hogyan fogja kifejezni. Ez egy jó tanulási folyamat mindenképp. Ha csak firkálsz, akkor is tanulsz.
ContextUs: Kicsit dantei a koncepciója ennek a kiállítássorozatnak, Mennyország, Purgatórium, Pokol. Eléggé ki van futtatva, nyilvánvalóan, és remélem, te sem úgy gondolod, hogy ez egy végpont. Ebből hová érzed az áthidalást, van-e valami víziód erről?
Keresztény kultúrkörben élünk, pont harminchárom éves koromban sikerült összehozni ezt, gondoltam akkor kicsit megfeszülök én is. De nem fogok meghalni a kereszten. Vagyis, mint Krisztus, én is feltámadok. A következő dolog, amit össze szeretnék hozni, az egy mega kiállítás egy óriási térben, amiben ezeket, az újonnan születő alkotásokkal együtt, egyben be lehet mutatni. Mind a három kiállítás, amit Budapesten csináltam, teljesen más képi nyelv. A MAMŰben, a Duplapokolban a tömegnyomoros alkotásaimat mutattam be, melyek létrehozásáról az előbb beszéltünk.
A Szimplapokolra, a Magyar Műhely Galériába a legújabb alkotásaim közül válogattam. Ezek teljesen másról szólnak, mint a tömeges képeim. Improvizatívabb alkotások, amiket mindig nagy, véletlenszerű foltok felrakásával kezdek. És amit ezekbe belelátok, az határozza meg, hogy mi lesz a képen. Erről is beszéltünk már az előbb, de a Szimplapokol esetében meghatároztam magamnak a témát előre, hogy legyen egy kerete a dolognak, egy közös pont.
Ide direkt háborúval, nyomorral kapcsolatos témát határoztam meg magamnak. Fegyverek, bombák, egy-két koponya, súlyos, csúnya emberarcok, diktátorok, rakéták, szorongó alakok, anti-hősök, stb.
Szóval ez határozta meg, hogy én miket lássak bele a véletlenül felrakott foltokba. AMenekülés a Mennyországból tárlaton, ami a Pizzicában volt, pedig inkább a rajzos dolgaim állítottam ki, amik szintén nagyrészt improvizatívak, de a legtöbbjük úgy, hogy geometrikusan behatároltam az alapformájukat. Előre megcsináltam egy konstruktív kompozíciót a vásznon, papíron, és abba a kompozícióba sűrítettem bele az ösztönösen előhívott tartalmat. A tisztán geometrikus kép isteni dolog, így kapcsolódik a Mennyország…hoz. A geometria Isten nyelve, mivel egy matematikai dolog, kiszámolt, esztétikus, szimmetria van benne, és hasonlók. Nem véletlen a hasonló gondolkodás az ortodox ikonok kánonjaiban sem. Szóval a három kiállítás három különböző képalkotási módot mutatott be. És szerencsére úgy, hogy közben mindegyik nagyon „Fazis” volt.
A tervem a jövőre az, hogy ezekből, az újabb alkotásaimmal kiegészítve csináljak egy óriástárlatot. Azt a címet akarom adni neki, hogy Futurspektív. Minden nagy művész retrospektív, visszatekintő kiállításokat csinál. Ez a kiállítás futurspektív, mivel én a jövőbe tekintek vele.