Egy Fran Palermo-koncert olyan, mintha hazajárnék; szinte veteránnak érzem magam. Végigkövethettem amint a sokfúvós, balkán ihlette indiefolk kavalkádból vagabond rock és aztán jungle rock lesz, és ahogy a jól összeszokott, „mindenki ismer mindenkit” közösségből egy teltházas, A38 hajós bandává növik ki magukat. Pénteken sem volt ez másként, a Razzle Dazzle albumuk bemutatókoncertjén – az esemény oldalára a koncert napján felkerült a “SOLD OUT” felirat.
A Fran Palermo második nagylemezét május 13-án, pénteken hallhatta a közönség először élőben. Az album már pár nappal a koncert előtt felkerült a hálóra, és túlzás lenne azt állítani, hogy nem zavart sok vizet. Mindenfelől záporozó interjúk, dalkommentárok és kritikák csatolódtak a lemezhez. Már a hanganyagból is kiderült, hogy egy rendkívül összeszedett projekt lezárása ez, de efelől a srácok és a média is megerősített minket.
Kicsit olyan ez a lemez, mint egy mindentbele vasárnapi húsleves: az indie alapkoncepcióba beledobálva a spanyol hangulat, égető homokon hajnalig dínom-dánomozó diszkózással. Az egyik pillanatban a hallgató egy afrozenekart lát maga előtt, a következőben pedig egy sikító punk bandát. Valahol a kettő között ott egyensúlyozik a zenekar – dallamos, altató szünetekkel és sokkolóan ébresztő hatással.
Bár a srácok most tényleg pontos kezdést ígértek mi biztosak voltunk benne, hogy hűek maradnak önmagukhoz, így csak kilencre érkeztünk meg. Nem csalódtunk a zenekar tagjai még nem voltak a színpadon így a pult felé vettük volna az irányt, de a végeláthatatlan sor miatt kénytelenek voltunk a fenti bárt választani. Valamilyen okból kifolyólag a lenti hátsó pult zárva volt. Hála ennek a kisebb incidensnek és a jó húszperces sorbanállásnak a színpadralépés pillanatát lekéstük, és csak a negyedik pengetésre érkeztünk meg.
Mi az első dolog, ami egy “franpi” koncerten történik? A ráhangolódás. Ahogy egy régebbi interjúban említették a tagok: “Minden attól függ hogy Henrinek (Henri Gonzalez, a Fran Palermo frontembere – a szerk.) milyen kedve van.”
Az előző lemez bemutatása után számos olyan koncerten voltam, ahova hogyha félszűz fülként érkeztem volna, lövésem sem lett volna arról, hogy ugyan azt a számot hallom, mint legutóbb. Azok is, akik már többször jártak a koncertjeiken, kisebb-nagyobb tagváltások mellet új hangszereket fedezhetünk fel. Így első dolgom volt megnézni, hogy a frontember a mostanában megszokott mustársárga szettjében, a bőrdzsekis rockosabb outfittjében, vagy susogós melegítőfelsőjében lépett színpadra. Arculatában voltam már olyan koncertjükön is ahol tengerpart ihlette kagylós díszletek közt a srácok hawaii ingben nyomultak, de olyanon is ahol mindenki zúzósabbra vette a formát és semmivel sem törődve zenéltek.
De ez a koncert más volt! Már az első szám felénél megfogalmazódott bennem a gondolat: Még soha nem láttam őket ennyire összeszedettnek. Egyszerűen kiült a tagok arcára az az érzés, hogy élvezik, amit csinálnak, és ez most rendkívül tudatos is. Általában utcákat díszítő színes kis zászlósor alatt, hatalmas legyezővel a háttérben kezdtek neki az album bemutatásának és minden mozdulatukból, számukból sugárzott az a hangulat, amit ez az album átad. Henri legtöbbször a koreográfia terén is nagyokat szokott alkotni, ezen a koncerten sem volt másképp, de teljesen más energiákat sugárzott magából. Az összes rezdülése őszinte volt. Úgy a harmadik-negyedik szám után tisztázta: “Ez egy olyan lemezbemutató, ahol TÖBBNYIRE a lemezt mutatjuk be.”
Így csendültek fel az előző albumról már szívünkbe zárt dalok is, amik főképp a koncert végére estek.
Az előadás első felében elhintve jelentek meg olyan vendégek, mint az Ivan and the Parazol Mátéja, az ifjú Deep Glaze Yorgosa, egy vokalista/énekesnő Raki Kane, és a már megszokott vendégzenészek. Ez az album annyira jól sikerült, hogy a koncertnek egy olyan ívet adott, ami nekem már nagyon hiányzott. Miközben hallgattuk, a közönség kicsit szolidabban bulizott, még emésztette az egésznek a hangulatát, de amikor a már a fülünkbe belopott dallamok felcsendültek, felszabadult mindenki és egycsapásra nyoma sem volt az előző megszeppentségnek. A visszataps után előkerültek olyan dalok, mint az Am I Right Boy, ami szinte himnuszként vonult fel a többi régebbi szám előtt.
Összességében a koncert első fele egy izgalmas és új koncepció bemutatása volt hullámvölgyekkel és elhallgatásokkal játszva, a vége fele pedig előkerültek a már jól ismert dallamokkal egymásba folyó régi számok.
A Fran Palermo albumbemutató lezárásaként együtt buliztunk a zenekarral és vendégeikkel az afterpartyn, ami a Beat on the Bratben volt. Ahogy a koncerten, itt is családias, szinte hazajáró érzés furakszik be az ember mellkasába. A házibuli hangulatot a légkör, füstfelhő és a legjobb zenék mellett a társaság garantálja. Ha első zarándokutadra indulnál “franpiügyben”, mindenképp tarts velük az ilyen félhivatalos eseményekre, ez adja át igazán azt az ízt, ami ennek a hazai alternatív közösségnek a velejárója.
