Azért fura, hogy az lesz az idei év utolsó beszámolója, aminek legelőször fogtam neki. Láttam egy operát, néztem még egyet, és vártam, hátha bejutok a harmadikra; aztán rájöttem, hogy rosszul indítom az írást, később meg túl hosszúnak éreztem. De most már végre itt van, lássuk…
Válaszd a skót darabot!
Az opera a Nemzetközi Fesztivál leghagyományosabb műfaja, ha lehet ilyet mondani. Olyannyira, hogy a műsorfüzetben az első „fejezetben” van az ismertetőjük, a Fringe-rajongók pedig azzal poénkodnak, hogy 1947-ben ugyan nem tudni pontosan, milyen előadásokat hívtak meg, de biztos valahol valami opera volt az első bemutató.
És ez igaz is: hetven éve a Macbeth-tel nyitott a fesztivál, Verdi zeneműve ezért idén is szerepelt a programban. Láttam már jó néhány színházi előadást Shakespeare művéből, de az operát még soha. Természetesen igényeltem rá jegyet, amire azt a választ kaptam, hogy sajnos vagy a Don Giovannit vagy a Macbeth-et nézhetem meg, mindkettőt nem lehet.
Nem, nem azért, mert egy időpontban vannak, hanem, mert egy „kritikus” – ezt már én fordítottam így le magamnak – csak az egyik előadásról írhat; és különben is,meghatározott összegkeret költhető egy médiamunkásra.
Ami abból a perspektívából egészen különös, hogy, bár az edinburghi értelmiség kifejezetten kedveli az operát, de azért nem annyira, hogy minden előadáson megtöltse a nézőteret. Így esett a választásom végül Mozartra, mert ott a zenét a Budapesti Fesztiválzenekar szolgáltatta, Fischer Iván vezényletével. De ne szaladjunk ennyire előre!
Válaszd a görög fehér zajt!
Szeretem az operát, igaz, csak huszonvalahány évesen voltam először az Andrássy úti épületben, de később meglehetősen gyakoriak lettek a látogatásaim. Persze a nagy, klasszikus áriákat, kórusokat ismertem, hallottam már korábban, böngésztem is otthon az Aidától Zerlináig című operakalauzt, de a konkrét élmény még váratott magára.
Aztán úgy alakult, hogy Eötvös Péter: Le Balcon-jában, Alföldi rendezése alatt, még fel is léptem – táncosként – a budapesti ősbemutatón, a Művészetek Palotájában. Kicsit tartottam tőle, mert akkoriban indult el az opera másfajta megközelítése – nem böhömnagy díszletek között, nem túlsúlyos és túlkoros énekesek jelenítik meg, mondjuk a Bohémélet szereplőit – és a zene is, ugyebár, modern klasszikus. De végül voltak a műben dallamok és harmóniák, áriák és duettek, a kifejezetten jó kondiban levő énekesek pedig néhányszor a fizikai színház színészeit is lepipálva alakították szerepüket.
Nos, mindezt, sajnos, nem mondhatom el a (Görög) operáról. Mindenképp meg akartam nézni, mert a librettó Steven Berkoff azonos című darabjából íródott. Az angol drámaírás fenegyereke, aki színészként és rendezőként is híres-hírhedt egyéniség (Polipka, Rambo II régebben; mostanában Az utazó, A tetovált lány) Oidipusz történetét dolgozza fel ebben a műben, és helyezi át a cselekmény Kelet-Londonba. Berkoff már az 1980-as ősbemutatón is a tíz szerepet mindössze két-két színészre és színésznőre osztotta ki.
Az opera követi ezt a vonalat, ami azonban kifejezetten félrevezető: van a hősünk, aztán apuka, anyuka, és a lánytestvér (utóbbi három több másik karaktert is életre kelt), akikről kiderül, hogy mind mostohák.
Aztán az East End-i antihős, Eddy, visszatérve a győztes, Szfinx elleni csatából, beteljesíti a jóslatot: megöli az édesapját, és feleségül veszi az édesanyját. Akit azonban a nem igazi családjából a testvére alakít. Értem, hogy fiatalabb, szebb, ezért tud szerelmes lenni belé, de ez akkor is sántít: rendezői következetességgel anyukának kéne lennie az édesanyának.
Ez azonban csak a kisebbik „baj”. Amivel nekem óriási problémám volt, az a zene. Dave Grohl nyilatkozta a MOJO magazinnak (tudjátok, az, aki mindig is gitáros-énekes szeretett volna lenni, de Kurt Cobain mellett labdába sem rúghatott):
A punk rock és metal egy ingoványos terep. Elkezded valami Ramones-félével, aztán azt mondod: wow, valami gyorsabbat szeretnék! Eljutsz a D.R.I.-ig, és ismét: wow, valami hangosabbat akarok! Megérkezel a Voivodhoz, és jön, hogy valami őrültebbet játszanék! És nemsokára ott kötsz ki, hogy hallgatod a fehér zajt, és jajongva rajongsz: ez a legnagyszerűbb zene a világon!
Oké, hogy 1988-ban írták az operát, oké, hogy bravúr kell, hogy a zenészek „összhangban” lejátsszák a kotta hangjegyeit, oké, hogy „végigdalolni” a nem létező dallamokat óriási kihívás az énekesek számára. De az nem oké, hogy az összhatás olyan, mintha arra kérnénk egy óvodás csoportot, énekeljen, ki-mit akar, és azt bemutatjuk ezerötszáz embernek, háromszor!
A díszlet és a rendezés viszont zseniális. Egy nagy fehér fal, a széleken egy-egy ajtónyílással, amely forog, és amelyre „egyenes adásban” vetítenek (az énekesek lejönnek a színpadról és egy bekamerázott asztalon mindenfélét csinálnak; ezeket a képeket látjuk kilőve a háttérre). Jó, mindkét „fogás” előre sejthető – tényleg meglepett volna, ha nem ez történik –, de dramaturgiai szempontból nagyon is indokolt és látványos.
Sajnos most is inkább a „szórakoztatáson” volt a hangsúly – jellemző, hogy a legeslegelső hang, amely elhangzik az előadáson, az a közönség nevetése –, mintsem esetleg egy kelet-londoni Oidipusz tragédiájának és miértjeinek a bemutatásán. Zúg a taps, az azonban mindent elárul a befogadhatóságról, hogy a legvégén, amikor a nyolcvanéves Steven Berkoff togyog fel a színpadra, akkor áll fel egy emberként a közönség. Jómagam is hangosan ünnepelem a híres-hírhedt művészt, akit le is fotóznék, vagy akár pár szót is váltanék vele, hogy elmondjam, mennyire tisztelem, de a személyi titkára elutasít a minden földi jóval beterített büfében. Merthogy sikerült a „revival” „opening night”-jára (magyarán a felélesztés bemutatója) becsöppenni, sajtóigazolvány nélkül.
Greek (Görög) – az Opera Ventures és a Scottish Opera koprodukciója
Festival Theatre, 2017. augusztus 5, 19.15 óra és 2017. augusztus 6, 17.00 óra; hossz: 80 perc
Zeneszerző: Mark-Anthony Turnage
Librettó: Steven Berkoff
Szereplők: Alex Otterburn, Andrew Shore, Susan Bullock, Allison Cook
Karmester: Stuart Stratford
Rendező: Joe Hill-Gibbins
Díszlet: Johannes Schütz
Jelmez: Alex Lowde
Fény: Matthew Richardson
Videó: Dick Straker
Értékelés: 3.5 *
Válaszd az olasz (vagy spanyol?) nőcsábász esetét a biodíszlettel!
A Don Giovannit mindenki ismeri, gondolom. Mozart zenéje gyönyörű, a Budapesti Fesztiválzenekar tökéletesen játssza, az énekesek nagyon jók (a tökéletesség határán mozognak, mivel többségük színészi vénával is rendelkezik), ezért, amivel inkább foglalkoznék, az a koncepció és a rendezés.
Nyilván nem tudhatom, hogy a turnéztatás, vagy mi más indokolja a díszlet egyszerűségét, de mindössze két fekete emelvény „ólálkodik” a színpadon. A többit a Színház- és Filmművészeti Egyetem szakirányú képzésben résztvevő diákjai „oldják” meg. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert néhány jelenetben tökéletes az elgondolás: például a vacsorajelenet alatt terített asztalt és a körülötte lévő székeket „jelenítik meg” igencsak látványosan és indokoltan; Don Giovanni pokolra jutásában is „segédkeznek” (képileg ez a leglátványosabb jelenete az előadásnak).
Másutt viszont nem feltétlenül érzem a gondolatot a szerepeltetésükben, illetve az előadás nagy részében kifejezetten sajnálom őket, mert a szakzsargonban csak biodíszletnek nevezett célzattal vannak jelen.
Ez az a szerep, amikor a rendező úgy ítéli meg, hogy ha már benne vagy valamiért az előadásban, akkor legyél benne a lehető legtöbb alkalommal, mert féltékeny arra, hogy amíg ő gürizik, mondjuk, a vezényléssel, nehogy már valaki cigizgessen vagy iszogasson a büfében.
Jó érzés volt látni, hogy magyar érdekeltség is van az Edinburghi Nemzetközi Fesztiválon, az már kevésbé, hogy Fischer Iván, zsúfolt programjára hivatkozva, végül nem adott lehetőséget egy miniinterjúra. Kár, mert lettek volna hozzá (szakmai) kérdéseim (is).
Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – Budapest Fesztiválzenekar
Rendező, karmester: Fischer Iván
Librettó: Lorenzo da Ponte
Szereplők: Christopher Maltman, Jose Fardilha, Laura Aikin, Lucy Crowe, Jeremy Ovenden, Kristinn Sigmundsson, Sylvia Schwartz, Matteo Peirone, és a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói
Koreográfia: Foltin Jolán
Díszlet/jelmez: Zeke Edit
Fény: Andrew Hill
Értékelés: 3.5 * (de csak, mert magyar)
Válaszd a magyar sajtót-, s a fotózást!
Az előző két évben a Meadows-ból néztem a fesztiválzáró tűzijátékot, ahonnan tulajdonképpen édeskevés látszik, a kísérőzenét, jó esetben, a BBC valamelyik rádiócsatornáján lehet hallgatni. Ezért jó sajtósnak lenni: az ember fia gondol egyet, igényel egy jegyet a fesztiválzáró eseményre, sőt, azt mondja, hogy fotózni is szeretne, és máris, sorban állás nélkül, bejut a helyszínre, a lehető legjobb helyre. Jó, szétfagy háromnegyed héttől negyed tizenegyig, mert a kijelölt körből mozdulni nem nagyon lehet, de az élmény végül mindenért kárpótolja.
Sok tűzijátékot láttam, szerte a világban – Budapest, Párizs, London, Bali, Új-Zéland – nyilván más-más kaliberűeket, de azt kell mondanom, hogy az edinburgh-i Virgin Money Fireworks Concert a legeslegjobb volt, amit valaha átéltem. Nekem fontos a harmónia, augusztus 20-án voltak is próbálkozások, hogy az eseményre írott zenével összhangban legyenek a rakéták és kilövésük, de valahogy sosem volt az igazi. Szerettem, mert jó emberekkel voltam, jó helyeken, jó esemény kapcsán, de mindig volt hiányérzetem.
Nos, ez egy pillanatig sem történt meg Edinburgh-ban. Egy kisorsolt fiatal hölgy nyomja meg a „piros gombot”: és abban a pillanatban megszólal a zene, robban a levegőben az első „petárda”. És ez van végig: tökmindegy, hogy skót táncok szólnak; vagy, hogy egy hölgy a-capella énekel; hogy Csajkovszkijt játszik a zenekar; vagy éppen a skót dudás fújja (nem, nem a himnuszt, és nem a másik legismertebb dalt) – a rakéták a megfelelő időben, a megfelelő intenzitással robbannak; olyannyira, hogy az egész látvány még a zene hangulatát is leköveti. Kedvencem a vár sziklafalán végigömlő görögtűz; azt nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy tényleg létezik, hogy tűzijátékkal betűket, számokat lehet az égre írni, de azt sajnálom, hogy a 70-es nem rajzolódik ki a fejünk fölött. Minden a jubileumról szólt, mindenki nagyon büszke volt a fesztivál korára; jó lett volna, ha ezzel is zárul.
Zene: Scottish Chamber Orchestra
Karmester: Clark Rundell
Szereplők: Karen Matheson énekesnő és Robert Jordan skótdudás
Értékelés: +5*
Válaszd Edinburgh-t?
A fesztivál idejére mindenképp. Legalább egy hétre, különben esélytelen, hogy megérted az egészet, vagy átéled a hangulatát. Egyébként? Sosincs meleg, sosincs hideg, sok a külföldi munkavállaló, nyelvtanulásnak, gyakorlásnak nem a legalkalmasabb. Én úgy tapasztalom, hogy szállást és munkát is egyre nehezebben találni. Maga a város tavasszal és ősszel a legélvezetesebb és legkifizetődőbb; a fesztivál alatt és a karácsonyi ünnepek idején irreálisan elszállnak az árak.
Szóval, válaszd Edinburgh-t… Vagy Londont vagy Cardiffot! Válaszd Székesfehérvárt, vagy Budapestet! Válaszd Miskolcot! Válaszd Hamburgot, Sevillát, Helsinkit vagy Nancyt! Válaszd Ubudot vagy Nelson-t! Válaszd Wellingtont! Válaszd a világot! Válaszd a színházat! Válaszd az életet!
