Közhely, hogy anyának lenni nehéz. Egy másik, hogy ezzel nem lehet mit tenni. Tehát nem is érdemes beszélni róla, igaz? Ahogy minden vicc mögött, úgy minden közhely mögött is féligazság van. Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje a mindennapokat hangosan, kócosan és szagosan állítja tükör elé. Nem csak tematizálja az anyalétet, de egy kicsit a nézőévé is teszi – nézze bárki, kortól nemtől függetlenül.

Terápia, csak egy mozijegy áráért

Cannes-ban a film elnyerte a FIPRESCI-díjat, aminek kiosztásakor mindig kifejezett figyelmet szentelnek a vállalkozó- és kezdeményező szellemnek. Úgy érzem, az Egy nap egyikben sem szűkölködött. Ha úgy tetszik, egy párbeszéd első mondata lehetne, ami egy férj és egy feleség, egy feleség és egy barát vagy akár két huszonéves között jön létre. Szilágyi Zsófia mintha a családi élet intimszférájába invitált volna be minket, jelezve, hogy van mit nézni. Figyeljünk és beszéljünk róla! Ugyan nem kell körbe ülni vagy kanapére feküdni, mégis úgy érezzük, valami nagyon személyesnek vagyunk szemtanúi.

A történet szerint az Annát alakító Szamosi Zsófia és családja egy napjába tekinthetünk bele, amikor is minden, ami megtörténhet, megtörténik. Már az első képkockákban megtudjuk, hogy Szabolcsnak (Füredi Leo) viszonya volt felesége háta mögött az egyik barátnőjével. A hangulat és a feszültség tehát adott, amit Szamosi Zsófia mimikájából mindenféle háttértudás nélkül ki tud olvasni a néző. A kezdetben ígéretes színészi játékában pedig a 90 perc alatt egyszer sem kell csalódnunk.

Az Anna szerepét alakító Szamosi Zsófia és Gárdos Márkó egy jelenetben Szilágyi Zsófia rendezõ Egy nap címû filmjének forgatásán a fõváros XI. kerületében 2017. március 29-én. A film a Magyar Nemzeti Filmalap elsõ egész estés mozifilmjeinek támogatására kiírt Inkubátor Program keretében nyert támogatást / Fotó: MTI / Kallos Bea

Mondhatnám, hogy biztos a sok közeli felvétel teszi meg a maga nagy hatását, de nem mondom, mert nem így van. Sőt, néha az operatőr (és vele a kamera), mint egy gyerek megbújik a terekben és csak figyel. Hol az ajtó mögül, hol ablakon át, van, hogy ott marad valahol és hagyja a szereplőket odébb sétálni. Tetszett, mikor a film közben eszembe jutott egy gyerekhez hasonlítani, mert így még egy síkon tudtam élvezni.

Hol is van pontosan a dráma?

Érdekes egymás mellé tenni a cselekményt és a műfaji meghatározást, és rádöbbeni arra, hogy valójában miért is tekintjük drámának a filmet. Valamit le lehet szögezni: nem csupán a férj és feleség kókadozó házassága miatt, hanem minden másért, ami szegélyezte a romló viszony útját. A nagyfiú csellózik, vív és egyébként gondja van egy barommal az osztályban. A középső kislány balettozik és vélhetően hiperaktív. A legkisebb meg beteg lesz. Anna tanár és alig van pénzük.

A férje egy másik nővel kávézik. Ezek után nem sok kérdés marad az emberben azt illetően, hogy mégis hogyan lehet ezzel megbirkózni.

Szilágyi Zsófia rendezői válaszát én úgy értelmeztem, hogy: nem számít hogyan, de meg kell. Egyszerű, tiszta üzenet. Az életszerűség keretein belül tartotta mindazt a drámát, ami kialakulhatott volna és Anna nem tört össze. Szörnyen kifáradt ugyan, de mindig az újabb nap tudatában cselekedett. Szabolcs szerepe mellékesnek tűnhet, nem is szerepel annyit, mégis Füredi Leo olyan karaktert adott neki, ami szívszorítóvá a cselekményt olyan szinten, hogy cselekedetei ellenére sem tudja a néző egyértelműen a negatív kategóriába sorolni. Ez az ellentmondás pedig szerintem kulcselem és apró mozdulatokon, arcjátékokon múlik.

Szilágyi Zsófia: Egy nap / Füredi Leo

A fentebb említett díjjal a legmerészebb, legeredetibb és legszemélyesebb alkotásokat jutalmazza az Európai Filmakadémia. Merészség volt a „szürke hétköznapokat” fő témává tenni, de eredeti volt, hogy ha már ez a koncepció, akkor az a lehető legtermészetesebb legyen. A személyességgel pedig visszatérünk a drámaisághoz. Ennek elemei olyan mondatokban bújtak meg, mint a feszült reggelen a gyerekek kórusban kiabálása, hogy „Még nem vagyunk kész!” vagy Anna pénzszűkében való beleegyezése: „Jól van, akkor vállalom a szombatot és az estéket!”.

Nem ez a film lesz a kormány szülésre buzdító kampányfilmje

Bizonyára sokan vannak ebben az országban, akikről és akiknek Szilágyi Zsófia filmje szól. A nagycsaládos létet és egy anya mindennapi küzdelmeit állítja középpontjába. A felsőbb szintről óhajtott baby boom azonban nem ettől fog beindulni Magyarországon. Nyilván nem is ez a célja, mégis óhatatlanul eszünkbe juthat a szülés mint a kormány propagandájának egyik eleme.

Szerintem szintén eléggé erős választás volt Anna karakterének tanári állást adni, hiszen a folyamatos interakciós nyomásra ez csak rátesz még egy lapáttal, hogy ott is diákok között van és tartania kell magát. Az olyan elemek pedig, mint az a rövid párbeszéd, hogy „Mikor javítjátok meg a csapot? – Soha!”, többet ér bármilyen hosszú belső monológnál. A dráma nem az egyes kapcsolódásokban van, hanem mikrosebekből épül fel egy olyan valóság, amiben az „egyszer volt, hol nem volt” kezdetű esti mesét remegő kezek és dohányzás követi.

Lehet letisztult, de ne túl szép

Az nem kérdés tehát, hogy egy kendőzetlen valóságot mutat, folyamatosan szemléltetve az egy napnyi idő múlását, fókuszokba téve az apró jelentős pillanatokat. Olykor humorosan tálalja az Egy nap a keserűséget és tagadhatatlan magyarsággal fűzve a párbeszédeit. Mindezzel szemben, nekem mégis volt egy problémám vele. Túl szép volt a tálalás.

Olyan volt, mintha ezüsttálon, centire pontosan elhelyezett ezüstétkészlettel kaptunk volna egy kiszakított valóságdarabot.

Gondolok itt arra, hogy hiányoztak olyan mozzanatok, amik az érzelmileg vibráló és élő filmet, képileg is azzá tették volna. Fennakadt a szűrőn minden szájon elkent lekvár, félregombolt ing, büfögés vagy mosatlan edény. Furcsa volt számomra, hogy mikor meg is történt a filmben ezekhez hasonló „illetlenség”, akkor azt csak az érzékeltetés szintjén mutatták be. Ez pedig egy esetenként dokumentumfilmbe hajló alkotás esetén szerintem inkább árt, mint használ.

A hangerőt jól beállította

Már a legelején megfigyeltem, hogy a hanghatások nagyon élesek és központiak. Legyen az tépőzár, az autó indexe vagy egy videójáték. A film hangerejéhez képest ezek egy kicsivel mindig hangosabban szólaltak meg, ezzel elérve, hogy a moziteremben a néző is összerezzenjen, ha hirtelen történik valami, vagy éppen kitöltse a gondolatait, ha olyan intenzív a hanghatás. Többek között akkor volt ilyen élményem, mikor Anna zenét kapcsolt be az autóban, és mintha nekem is vele együtt tompultak volna az érzékeim.

A magyar valóságot Cannes-ban kaptuk a képünkbe / Szilágyi Zsófia: Egy nap

Azonnal át akartam venni a vezetést, nehogy baj legyen. Ez persze egy egyszerű mechanizmus, sokszor megesik a nézővel, hogy egy karakterrel szinte együtt lélegzik. Azonban ezek újfajta súlyok voltak számomra, amiket a legtöbb esetben a zajok, hangok, dallamok raktak a vállamra. Valós fejfájást okoztak néha, igazi kimerültséget éreztem. A film végén fel kellett lélegeznem.

Jelentőségüket abban látom, hogy a fizikailag megterhelő teendőkön túl, mikor már Anna szellemileg is fáradt, akkor ezek az apróságok csak többet és többet nyomnak a toleranciamérőjén, míg végül az kiakad. Ahogy észrevettem nem volt ez sokkal másképp a nézőtéren sem, volt, aki végig várta a stáblistát és csak akkor kezdett pakolni. Itt fogalmazódott meg bennem valami olyasmi, hogy ezt mindenkinek látnia kéne és utána beszélni róla. Kire hogyan hatott? Rám úgy, hogy legszívesebben én is az asztal alá bújtam volna, úgy, ahogyan a film végén Anna és a legkisebb fiú, Márkó tették. 

ÉRTÉKELÉS
Rendezői kreativitás
8
Gondolati tartalom
10
Sztori
9
Esztétikai minőség
8
Operatőri munka
9
Színészi teljesítmény
10
Forgatókönyv
9