Két fiatal fotós merőben új megvilágításba helyezi az amerikai kisebbségek helyzetét

Peyton Fulford a déli LGBTQ+ kamaszok fotográfusa, míg Sabine Ostinvil a színesbőrű fiatalok alakulóban lévő identitását kutatja olyan képeken keresztül, amelyek teljesen új szemszögből mutatják be az amerikai fiatalokat.

LGBTQ+ fiatalnak lenni egy konzervatív közegben

Peyton Fulfordnak a Híd című fotójáról a nemek változékonyságának dinamikája jut eszébe. A fiatal, hajlékony testet egy szatyor grapefruit mellett, fehér alsóban, mezítláb egy elszáradt mezőn örökítette meg egy egyszerre játékos és erőt mutató, találgatásra okot adó pozícióban.

„Egy történetet akartam elmesélni, és azt elérni, hogy az emberek kérdéseket tegyenek fel a fotón látható személyről. Vajon férfi? Vagy nő? Vagy egy nem bináris identitású személy?” – mondja a 25 éves atlantai fényképész a The Guardian újságírójának.

Ez a kép volt Fulford 2016-ban indult elgondolkodtató, Végtelen gyengédség című sorozatának első darabja.

A projekt a mai napig tart, és célja annak bemutatása, hogy az Egyesült Államok konzervatív déli államaiban, ahol kevésbé nyitott és szabad az emberek gondolkodása, az LGBTQ+ közösséghez tartozó fiatalok hogyan élik meg a szexualitásukat és az intimitást.

Peyton maga is szigorúan vallásos családban nevelkedett egy dél-nyugat Georgia-i kisvárosban, Albany-ben. Édesanyja egy keresztény gyülekezetben nőtt fel, édesapja a déli baptistának vallja magát.

„Nem éreztem azt, hogy egy ilyen környezetben önmagam lehetek. Nem találtam a helyemet. Erősen el kellett nyomnom magamban az identitásom egy részét” – nyilatkozta Peyton. A barátai fényképezése közben értette meg a szexualitását, aminek köszönhetően már egy közösség részének érezte magát. „Rájöttem, hogy vannak még olyanok, akik hozzám hasonlóak” – teszi hozzá.

Két éve, 2018-ban Peyton elnyerte a Firecracker fotós ösztöndíjat, amely egyrészről elismerte a munkáját, másrészt lehetővé tette számára, hogy olyan filmet vehessen, amilyenre szüksége van. Az elmúlt nyolc évben a nonprofit szervezet női vagy nem bináris fotósokat jutalmazott a világ minden részéről több mint évi 800 ezer forintnak megfelelő összeggel. Idén a koronavírus-járvány miatt hat fényképésznek osztanak ki kisebb támogatást.

A haiti srácok fotósa és nővére

Sabine Ostinvil tavaly vásárolta meg a legelső digitális fényképezőgépét. „Nem az volt a célom, hogy gyönyörű képeket készítsek” – állítja a 20 esztendős fotós Magik című sorozatát nézegetve a New York állambeli Columbia Egyetem kampuszán található lakásában.

Ostinvil először a két öccsét kezdte el fotózni 14 éves korában. Bármelyik más témánál valódibbnak találja, ha őket fényképezheti – intim, különösebb esztétikai elvárásoktól mentes képek készülnek így, amelyek elindítottak egy diszkurzust a színesbőrűek férfivá éréséről.

„Nem áll szándékomban politikailag vagy társadalmilag jelentős képeket készíteni, de mivel fekete srácokról van szó, ez óhatatlanul így alakul, ezzel tisztában vagyok” – mondja Ostinvil.

Haitiról került az Egyesült Államokba 2005-ben, így tehát a fiúk gyerekkora egyben a bevándorlók tapasztalatairól is mesél. Fulfordhoz hasonlóan ő is nagyon vallásos családban nőtt fel, a gyermekkora az iskola, a templom és az otthona között telt, így nem sok ideje jutott csavarogni. Feltette magának a kérdést, hogy vajon az öccsei életútja felnőttként mennyiben fog az övéhez hasonlítani.

„Nem szoktunk otthon faji kérdésekről beszélgetni. Nem beszélünk a rendőri túlkapásokról sem, és arról sem, hogy mit is jelent fekete bőrű fiúként felnőni Amerikában” – meséli a fotós.

Legerősebb sorozata a Feszültség ellen című gyűjtemény, amelyet Gwynedd Valley-ben, Philadelphiától egy órányi autóútra fotózott. Az egyik képen két meztelen felsőtestű férfi áll egymással szemben egy tisztáson, borult ég alatt. Az egyik narancssárga szoknyát visel, a másikon fekete nadrág van, egy zöld nyakláncon kívül semmi feltűnő nincs rajta. A pillantásul magával ragadja a nézőt.

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Néztem ezt a két férfit és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire nagyszerűek. Nem nagyon találkozom a médiában színesbőrű férfiak fotóival. Nagyon erős hatással volt rám a látvány[/perfectpullquote]

– mondja saját képéről. Ostinvil egyik modellje abba a vegán étterembe járt, ahol akkoriban a lány dolgozott. Az ő ötlete volt a szoknya. Hozzáteszi, miközben a két évvel ezelőtti fotózást idézi fel, elég meglepő, hogy egy színesbőrű férfi szoknyában legyen.

Sorközösség a fotókon

Ostinvil fotói sem csupán a lefényképezett emberekről szólnak, hanem az őket körülvevő terekről, és azokról az elkerülhetetlen kérdésekről, amelyeket a szabadság és önkifejezés amerikai helyzete felvet. Fulford gyengéd kívülállóiról készült képein is ez a kettősség köszön vissza. Készüljenek magányos mezőkön vagy magánlakásokban, a sorsközösség élménye jól látható.

Fulford elmondta, hogy a Végtelen gyengédség cím ötlete egy ifjúsági romantikus filmből, az Adèle életéből származik. Abban hangzik el a következő mondat: „Határtalan gyengédséget érzek irántad, és ez mindig is így lesz.” A sorozatban szereplőknek szükségük van egymás támogatására, hogy elfogadják az állandóan változó identitásukat. Ezért, ebben az értelemben ezek a képek egymáshoz láncolják őket. Minden egyes kép egy elkapott pillanat. Egy örökké tartó szövetség, amelynek köszönhetően az élményeik nem vesznek el soha.