A filmelőzetest látva a következőre számítottam: egy tinédzserlány meggyilkolását követően az anya értelmét és reményét veszti életében és az igazságszolgáltatásban, ezért a rendőrség bürokratikus fogaskereke ellen ágálva felhívja a figyelmet ügyére három óriásplakát segítségével. És mit kaptam ehhez képest?
Folyamatos és izgalmas cselekmény, példátlan színészi játékok, frappáns és jól kidolgozott történet és zseniálisan felépített karakterek. De ne szaladjunk ennyire előre! Röviden az alapszituációról: Mildred Hayes (Frances McDormand) lányát megerőszakolják, majd felgyújtják és cserbenhagyják. A rendőrség nyomoz az ügyben, de egy ponton megfeneklik a vizsgálat, zsákutcába kerül az ügy mindannak ellenére, hogy mindent megtesznek az eset felgöngyölítése érdekében. Megelégelve a hatóság egyhelyben toporgását Mildred kibérel három óriásplakát helyet a város szélén, hogy „motiválja” a rendőrfőnököt (Woody Harrelson) a munkára.
A helyi közösséget felkavarja ez a megmozdulás, illetve a köztiszteletben álló helytartó ilyen típusú számonkérése.
Bonyolítja a konfliktust az egyik helyi rendőr, Jason Dixon (Sam Rockwell), aki nemcsak együgyű és heves vérmérsékletéről, szélsőségesen kirekesztő világlátásáról, hanem rendőri túlkapásairól is híres.
Sokszínű változatosság
Három napomba telt megírni ezt a kritikát (mindenféle álfrázistól és műösszecsengéstől mentesen, tényleg), mert valami mindig hiányzott a teljes képhez. Hol a helyzetleírások sikerültek, hol a megfelelő mondatok megtalálása, hol pedig az apró, cizellált részletekre bukkanás talált útra. De mindegyikből hiányzott a lényeg.
Hogy van valami ebben a filmben, amit meg kell emészteni, aminek adni kell egy kis időt, hogy megtalálja benned a helyét. Hogy mi volt ez?
A nagy betűs VALÓSÁG. Ennek a filmnek minden részéből árad az amerikai kisvárosi valóság. Hogy nem azzal a tipikus, kicsiszolt irodalmi angolosság szólalnak meg a vásznon. Igenis élnek feketék, törpék, nagyképű rendőrök és tragédiával küzdő anyák. Hogy legbelül mindenki pillanatok alatt tud azonosulni az öngyilkosságot elkövető rendőrfőnök feleségével, amikor azt mondja, hogy nem tudja, mit tegyen azon a napon, amikor a férje végzett magával. Minden lélegzetvétele igaz és valóságos.
Egyszerre érzed a rémületet, amikor Dixon nekiesik ököllel a plakátkiadónak, együtt érzel Willoghby-val amikor értetlenül áll a plakátok előtt, vagy a meglepettséget, amikor egyik pillanatról a másikra véletlenül vérrel teleköhögi Mildred arcát. Nincsenek letörölve selyemkendővel a valóság ráncai. A film egy az egyben kimondja, hogy gyötri Mildredet a bűntudat, hogy Willoghby sem különb, mint a többi halandó. Csak talán kitartóbb és élesebb ésszel megáldott flótás, vagy hogy Dixon egy rasszista, homofób anyuci pici fia.
De a karakterek szerethetőek. És pont emiatt olyan végtelenül szórakoztató is a film. Mert látjuk, hogy milyen defektes az élet (Mildred volt férje éppen egy 19 éves lány kegyei közt hever) és mégis túlélhető.
Másnap ugyanúgy felkel a nap, akárhogy összevernek (Dixon péppé veri a plakátkiadót), megvédenek (egy törpenövésű férfi nem egyszer falaz Mildrednek), vagy éppen megfenyegetnek (Mildred volt férje konyhakéssel nyomatékosítja mondandóját egy vita során).
Több szempontból is kiváló példa a rendőrség díszásza, a nagyszájú, az anyjával élő Dixon, aki eleinte még rasszista, homofób és szélsőségesen agresszív megnyilvánulásairól híres, majd pedig a végére – elvesztve mentoraként tisztelt főnökét – kimondja a legigazabb mondatot: „Mást úgysem tehetsz, igyekezz, hogy jobban menjen.”.
A hármasok ereje, a finomságok a filmben
Nem kizárólag a címben is feltüntetett óriásplakátok száma hozza a hármas szám jelentőségét. A film gyakorlatilag Mildred, Dixon és Willoghby konfliktusain és dilemmáin alapul, a kapitány is három embernek ír levelet, és három stációra osztható fel maga a film is. Ha figyelmesen nézzük az alkotást, még az is feltűnhet, hogy a kezdetben pelenkareklám után használaton kívülivé vált, majd a Mildred által kitetetett órásplakátok helyéül szolgáló felületek végül leégnek. Azonban hasonlatosan a kitétel jeles napjához (húsvét vasárnap), lehetőség nyílik újra felrakni maradék hirdetések segítségével, kvázi feltámasztani az üzenetet.
A tűz szimbolikája szintén háromszor kap központi szerepet. Már az alap konfliktus része, hiszen Mildred lányának halálában is közrejátszik. Mint már említettem, felgyújtják a plakátokat egy ponton, valamint a rendőrkapitányságot is elérik a lángok.
Mindhárom esetnél érzékelhető az égés brutalitása, kegyetlen és pusztító hatása, továbbá egyfajta tisztító szerepe is előkerül, egy, a purgatórium felfogását felidéző olvasattal.
Sorolhatnám még a film során megbújó hármasokat (a riporter is háromszor tűnik fel, három komoly, de túlélhető testi bántalmazást jelenítenek meg és három szó jut Mildred eszébe, amit biztosan nem irathat rá a plakátra), de igyekszem teret hagyni az egyéni felfedezés lehetőségének is.
Aranyban pompázó kisvárosi miliő
Az idei Oscaron hét ízben kapott jelölést a Három óriásplakát Ebbing határában című film, és milyen szép is lett volna, ha ebből hármat el is hoz. Persze semmi sem lehet ennyire egyértelmű, de ettől eltekintve, Frances McDormand (Legjobb női főszereplő) a kissé megborult és kiábrándult, a bosszútól nem visszariadó karaktert egyértelműen hozva nyerte el az egyik aranyszobrocskát.
A másik elismerést Sam Rockwell (Legjobb férfi mellékszereplő) zsebelhette be, aki gesztusaiban és mimikájában is beleilleszkedett az egyszerű gondolkodású zsaru szerepbe. Harmadikként pedig a Legjobb eredeti forgatókönyvért járó elismerést szintén ennek a filmnek és Martin McDonagh-nek tulajdonítottam volna (ezt a kategóriát valójában Guillermo del Toro és Vanessa Taylor nyerte), aki nem mellesleg a rendezője is a filmnek.
Erőteljesen kialakított történetet és dinamikus cselekményt hozott létre. Nincsenek véletlenek ebben a filmben, minden kocka ott és olyan formában van a helyén, ahol és ahogy annak lennie kell.
Az egész kegyetlenül őszinte és egyenes, az emberi gyarlóságok becsülettel átitatott térképe, melyet minden alkalommal az emberség és a tisztesség old fel. Nagyon jó érzékkel játszik a feketehumor és az erőszak egymást csillapító elemeivel a mű. Jól kidolgozott monológokkal és sokatmondó (vagy éppen hallgató) párbeszédekkel kooperál, melyek nem laposak, nem elcsépeltek és abszolút nem kiszámíthatóak.
