William Shakespeare királydrámái annyira menők (és egyesek szerint örök értékűek), hogy Friedrich Dürrenmatt is úgy vélte, 1968-ban is érdemes a János király szövegéhez nyúlni. A saját, 20. századi körülményeihez alakította azt – így lett Shakespeare tragédiájából egy politikai komédia. Ezt a néhány évtizeddel ezelőtt született művet vette elő a Szegedi Nemzeti Színház, és próbálta újra átdolgozni. Egy biztos: Keszég László János királya messze áll mindkét említett etalon-drámától és azok koncepciójától.

Hirdetés

Szövegmeg(nem)értés

Mi is a helyzet ezzel a többszörösen átírt történettel? Van egy első számú verziónk, Shakespeare tollából, 1623-ból, ezt követi Dürrenmatt átirata a huszadik századból, majd annak a magyar fordítása, amit Görgey Gábornak köszönhetünk. A dráma alapja egyszerű: adott két ország, aminek királyai egymás trónjára áhítoznak, és azért, hogy megkaparintsák, mindenre képesek. Minden van itt, amit el lehet képzelni: feleségcsere, gyilkosság, mészárlás, árulás, mérgezés.

De hiába az újabb, modernebb nyelvhasználat, az itt-ott elszórt szleng, az egész előadás alatt az volt az érzésem, hogy a nagy angol drámaíró szavait hallom a színészek szájából.

Az elhangzott szöveg elavult, túlságosan mesterkélt és rengetegszer érthetetlen volt. A néhol archaizálónak tűnő dialógusok aztán később (erről bővebben a következő bekezdésben) értelmet nyertek, de az érhetetlenség és a néhai értelmezhetetlenség továbbra is zavart.

/ Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Ez részben a szöveg hibája, hiszen a színpadon megjelenített káoszt és tömeget – volt, hogy egyszerre tíz színész zsúfolódott egy helyre – csak súlyosbította, hogy a nekik írt szöveg olyan kacifántos volt, hogy lehet, ők sem mindig értették azt. Ugyanakkor ez részben a színészek hibája is (nem mindegyiké!), akik nem egyszer feledkeztek meg arról az aranyszabályról, hogy szövegmondás közben a nézőknek nem állunk háttal…

Te jó ég, itt mindenki beteg?!

Itt kell rögvest visszakanyarodnom a címhez, hiszen az írja le a legpontosabban, ami a két felvonás alatt a szemünk elé tárul: a János király története, egy elmegyógyintézeti színjátszó szakkör tagjainak előadásában. Az természetes, hogy valamiféle körítést kellett a cselekmény mellé tenni, hiszen az önmagában, valljuk be, nem túl érdekfeszítő. Nem arról van szó, nem unalmas, de hát hány ilyen előadást láttunk már, ami ennyiből – háború, tragédiák, csalás, árulás – állt? Sokat. A rendező ezzel az éles koncepcióváltással viszont egy hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető helyzetet teremtett a színpadon. Már az előadás legelső jeleneténél a szánkba rágták az orvosi háttértörténetet, a kórházi légkört.

Ez az egyértelműsítés jól is jött, mert ha nem villantak volna fel a röntgen-képek, vagy nem jelent volna meg Pembroke gróf – mint a kórház egyik ápolója – persze elsősorban gróf, és csak másodsorban egészségügyi dolgozó –, sokáig kattogott volna még az agyam azon, hogy vajon tényleg egy kórházban vagyunk-e.

Ami néha megtöri az elmegyógy’ statikus díszletét, az a hatalmas vas asztal, ami a két király tárgyalásai alkalmával le-leereszkedik a zsinórpadlásról. Ez a vas asztal nem véletlen pottyant oda: ügyesen idézte meg a 20. századi Shakespeare királydrámák előadásainak kulcsfontosságú elemét, a tárgyalóasztalt.

/ Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

A sokrétű és hihetetlenül precíz intézeti berendezésre a jelmezek még rátettek egy lapáttal. Mivel zárt közösségről, egy „zárt osztályról” beszélünk, ez tükröződött vissza a viseletükben is: mindenki, kivétel nélkül, pizsamát és köntöst viselt. A királyi család tagjait, az uralkodókat könnyű volt felismerni és megkülönböztetni: ők kórházi lepedőt és papírból összeeszkábált fejdíszt viseltek palást és korona gyanánt. Így, ha elfogadjuk, hogy ez tényleg egy tucatnyi „beteg” ember előadása a saját szórakoztatásukra, akkor az archaizáló vagy elcsépeltnek tűnő shakespeare-i és dürrenmatti mondatok egészen mókásan hatnak – elvégre mégis csak egy színjátszó körről beszélünk, ahol éppen az a lényeg, hogy olyan dolgot lássunk vagy csináljunk, ami szokatlan és nem hétköznapi.

A szegedi csipet-csapat

Pont ebből adódóan, hogy egy színjátszó csapatot látunk a színpadon, megtehették volna, hogy csupa amatőr vagy csak kevésbé tehetséges színésznek adnak szerepet az előadásban. Hál’Istennek, nem így történt – és ettől lett a darab. Temérdek szereplője van a drámának, de szerencsére igyekeztek olyan színészgárdát összeválogatni, hogy ne lehessen őket összekeverni. Ettől még a kuszaságot és a színpad zsúfoltságát problematikusnak látom, de ez nem a színészeken múlik.

/ Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

A címszereplő Jánosunk (Gyöngyösi Zoltán) elképesztően jól formálja meg a hol ide, hol oda hajló angol királyt, akit csakis az érdek és a hatalom vezérel. Mindent (anyját és unokahúgát is beleértve) hajlandó feláldozni a koronáért. Összességében egy önző dög, akit a néha előbúvó esetlensége miatt nem lehet teljesen utálni. A női szereplők ugyanazt a szerepet játszották, csak más színekben… Az angol királyné (Molnár Erika), János felesége (Tolnai Hella), Blanka, az unokahúg (Waskovics Andrea) és Konstancia (Szabó Gabi) mind úgy táncoltak, ahogy a férfiak fütyültek. Közülük talán Blanka az, aki egy kicsit kakukktojás: ő az egyetlen nő, aki felvállalja az érzéseit, igyekszik kiállni magáért, és ha kell, mindenki fejét leüvölti – szó szerint. A francia király (Vicei Zsolt) és a herceg (Ferencz Nándor) 70%-ban naiv, 30%-ban erőszakos párost alkotnak, akik csakis egymásra támaszkodhatnak.

Tehetséges színészeket látunk játszani, de az igazat megvallva, két ember vitte a hátán az előadást: még pedig a Fattyú (Olasz Renátó) és Pandulpho (Figeczky Bence).

Utóbbi abszolút a darab legszerethetőbb szereplője – a karakteréből fakadó komikum folyamatosan nevetésre késztette a nézőt. Pandulpho és János király „ágyjelenete” szerintem az előadás fénypontja volt. Ha eddig kételkedtünk benne, hogy vajon komédiát vagy tragédiát látunk-e, hát az a jelenet egészen biztosan választ adott a kérdésünkre. A Fattyú – későbbi Sir Richard – pedig egyértelműen a darab kulcsszereplője, átvitt értelemben persze, mert végig a háttérben ugrabugrált, így ő volt az egyetlen, aki átlátott a két uralkodón. Kezdeti önzősége, huss, eltűnt, és csak Jánost akarta segíteni. Az ő élete is csúfos véget ért, biztosan nem ismerte a mondást: „A Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” 

Képzeletbeli erőszak

Amit eleinte hiányoltam, az az előadás és az eredeti szövegek nélkülözhetetlen hozzávalója volt: az erőszak. Kezdetben furcsállottam, hogy az erőszakos jeleneteket a lehető legegyszerűbb módon vitték színre: a kulisszák mögött történtek a kínzások, a gyilkosságok. Ügyeltek rá, hogy a néző ne lásson és a színészeknek ne kelljen a színpadon kiviteleznie semmi esetlegesen visszataszító dolgot. Erről aztán megfeledkeztem, miután egyértelművé vált, hogy ez egy komédia reprezentációja. Ezt követően már nem volt bajom az olyan megoldásokkal, mint Arthur halála, aki leugrott a toronyból, ahol fogva tartották – vagyis egyszerűen elsötétült a színpad, és megszólalt a vészjósló zene. Apropó, zene…

/ Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Érdekes megoldást ötlött ki a rendező, mikor kitalálta, hogy a négyfős zenekar legyen végig jelen a színen. Amikor nem volt szerepük, csendben ültek a felső lépcsősoron, majd, amikor zenei aláfestés kellett, felálltak, és elhúzták a nótájukat. Mindenképp jobb módja ez a zene használatának, mint a felvételről szóló muzsika, de néha – a dallamokból fakadóan is – a giccs felé kacsintgat. Amit még mindenképpen ide csatolnék, az a zene és a jelen nem lévő erőszak összemosása. Kimondottan tetszett, ahogy Keszég László megjelenítette a háborút. A szemek kinyomása, a fejek levágása és a kivégzések ugyan nem előttünk történtek – hihetjük azt is, hogy azért, mert mezei népként nem nyerhetünk betekintést a királyi udvarokba –, de a háborút nem rejthette el előlünk. Ebben az esetben sem látunk effektív gyilkolást, csak a háború fülsüketítő zaját halljuk, méghozzá hosszú másodperceken át – nagyon hatásos.

Szereposztás:

PLANTAGENET JÁNOS, Anglia királya: Gyöngyösi Zoltán

ELEONÓRA KIRÁLYNÉ, János anyja: Molnár Erika

ANGOULÉME IZABELLA, János felesége: Tolnai Hella

KASZTÍLIAI BLANKA, János unokahúga: Waskovics Andrea

KONSTANCIA, a sógornője: Szabó Gabi

FALCONBRIDGE FÜLÖP, A FATTYÚ, később Sir Richard Plantagenet, János testvérbátyjának, Oroszlánszívű Richárdnak természetes fia: Olasz Renátó

LADY FALCONBRIDGE, a Fattyú anyja, PLANTAGENET ARTHUR, Bretagne hercege, János unokaöccse: Borsos Beáta

FALCONBRIDGE RÓBERT, a Fattyú öccse, LORD ESSEX, MÁSODIK HÓHÉR, János szolgálatában: Poroszlay Kristóf

FÜLÖP, Franciaország királya: Vicei Zsolt

LAJOS, a dauphin: Ferencz Nándor

LIPÓT, Ausztria hercege, LORD BIGOT, ELSŐ HÓHÉR, János szolgálatában: Szívós László

PANDULPHO, milánói bíboros-érsek, III. Ince pápa követe: Figeczky Bence

PEMBROKE GRÓFJA, János minisztere, CHATILLON, Fülöp követe: Barnák László

ELSŐ POLGÁR Angers-ből, HÓHÉR, Fülöp szolgálatában, titkár, apród: Bánvölgyi Tamás

Zenekar: Bihary Ferenc Jakab, Hajla Norbert, Samodai Bence János, Szabó János

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Berzsenyi Krisztina

Zene: Márkos Albert

Dramaturg: Enyedi Éva

Súgó: Mészáros Ágnes

Ügyelő: Hajdú Róbert

Rendezőasszisztens: Horváth Bettina

Rendező: Keszég László

Bemutató: 2017. november 9-e.

Hirdetés