Önreplikáló kuratóriumok és a visszahívhatatlanság
A KEKVA-modell szervezeti garanciáinak középpontjában a kuratóriumok és a felügyelőbizottságok álltak. A jogszabályi mintázat alapján az alapító okiratokban úgy rögzítették a szabályokat, hogy a kuratóriumi tagok kinevezése határozatlan időre, gyakorlatilag élethossziglan szólt. Ez a megoldás teljes védettséget biztosított a testületek tagjai számára a politikai vagy kormányzati váltásokkal szemben.
A hatalmi szerkezet legfontosabb eleme az úgynevezett önreplikációs mechanizmus volt. Amikor egy kuratóriumi tag lemondott vagy tisztsége megszűnt, az új tag megválasztásának joga nem az államot vagy az érintett intézmény közösségét illette meg, hanem magát a fennmaradó kuratóriumot. A testület saját maga dönthetett saját utódairól, ami zárt, kívülről megbonthatatlan döntéshozói köröket hozott létre.
Az egyetemi szférában ez a modell az egyetemi autonómia jelentős sérelmével járt együtt. A hagyományosan demokratikus választáson alapuló szenátusi jogkörök jelentős része átkerült a kuratóriumokhoz: ők dönthettek a költségvetésről, a szervezeti és működési szabályzatról, valamint a rektori pályázatok elfogadásáról is. A felsőoktatási intézmények oktatói és hallgatói közösségei így elveszítették érdemi beleszólásukat az intézményi stratégia alakításába. A hazai jogi és szervezeti keretek zártsága ellenére a modell működése hamarosan olyan nemzetközi konfliktusokhoz vezetett, amelyek alapjaiban rengették meg a felsőoktatási szektort.
