Laboda Róbert második kötete tavaly ősszel jelent meg Én csak néztem címmel a Madách Kiadó gondozásában. Míg az előzőben félig slam-szövegeket is beemelt, addig legutóbbi kötete mentes tőle: „hazavágyódott” – mondta a szerző. Április 7-én a Vansör adott otthont budapesti kötetbemutatójának.
Mielőtt beszélgetőtársa, Mucha Attila kérdéseket intézett volna Labodához, a szerző az előzményekről mesélt.
Nem hagy nyugodni ez a gyerekkor
— mondta el őszintén.
Szeretett volna úgy leszámolni vele, hogy az ne legyen öncélú, ám mégis egyedi módon adhassa át a vele történteket. Ennek megvalósítására próbált magában kompromisszumra képes állapotot keresni.
Ez azért elég nehéz volt, de nagyon kapcsolódok, nagyon vonzódok még haza, és jó érzés még mindig otthon lenni
— tette hozzá.
Úgy gondolja Laboda, hogy azért fontos ez, mert muszáj leszámolni azzal, ami gyötri az embert.
Magunk mögött hagyni valamit olykor szépen, olykor csúnyán is, de legfőképpen csak őszintén lehet. És talán ez a legfontosabb: olyan közelséghez akartam engedni az olvasókat, ami olykor megrázó. Remélem, aki a kezébe veszi, felkiált majd: „nekem is volt ilyen, a fenébe -– csak nem beszéltünk róla!”
— fogalmazott a szerző.
Ezután Mucha Attila magához vette a szót, és afelől érdeklődött, hogy beteljesült-e minden vágya, elégtételt vett-e a szerző. Az Én csak néztem írója hidegzuhanyként vallotta be, hogy nem voltak elvárásai. Sokan kérdezték tőle, hogy:
Hát, Robikám, nyomod ezt a terápiát? Te is ezt a terápiát tolod, hogy terápiából kiírod magadból, aztán majd jó lesz minden?
A költő elmondása szerint nem terápiából „nyomja”, de jobb lett minden. Úgy gondolja, sok olyan szakasza volt az életének, amikor úgy érezte, édesanyjával, édesapjával és nagyapjával nem zárt le dolgokat, és ezeket az érzéseket szépen versbe lehetne szedni. Ilyen például a családjukban bekövetkezett tragédia –- ugyan egyke, de nem lett volna ez így.
A nagyapjával való levelezgetés megtetszett Laboda Róbertnek -– tulajdonképpen magának írt -–, és ezt szívesen folytatná. Nem szeretné azt tenni, amit sok ember:
nem beszélni a problémákról, és így azt hisszük, az nem is probléma
— fejezte be gondolatmenetét a szerző.
Ezt követően Mucha a szerkesztői előzményekre volt kíváncsi. Míg a Túlzások (az író első kötete –- a szerk.) kapcsán a korrekciós munka inkább az összeállításakor volt erős, addig az Én csak néztem tekintetében folyamatos kooperáció zajlott Szászi Zoltánnal, a szerkesztővel.
Milyen szép az, hogy itt ül az első kötet szerkesztője is!
— világította fel Laboda a nagyérdeműt, hiszen Pion István is jelen volt.
A költő bevallotta, hogy ő is úgy érzi, első publikációjakor még nem volt „megérve”; voltak gondolatai, amelyeket papírra szeretett volna vetni, de
mégis volta ott azért gondok.
— mondta el őszintén.
Sosem felejti el azokat a pillanatokat, amikor együtt dolgoztak a Túlzásokon, Pion kihúzta a szerinte oda nem illő sorokat, majd kiment cigizni, a szerző viszont mindig visszacsempészte azokat.
Először még nem szólt, mert úriember… Másodszorra azért már mondta, hogy nem kéne
— emlékezett vissza.
Egy rimaszombati kávéházban találkozott Szászi Zoltánnal, aki két mankóval érkezett meg, Laboda pedig állítása szerint ekkorra már „félistenre” itta magát, hiszen büszke volt első megjelenésére. Ám az ünneplés nem tartott sokáig, hiszen annak ellenére, hogy Szászi is jó kötetnek gondolta, rávilágított néhány pontra, amelyeken csiszolni lehetne.
Zoli bá’… Ne csináld… Ezt azért már nem engedem, nekem is van tartásom (nevet)
— folytatta a sztorizgatást.
Laboda ekkor úgy gondolta, két választása van: vagy letészi a tollat, de örökre, vagy elkezd tényleg dolgozni. Szerencsére az utóbbi történt. Szeptemberben elkezdte gyártani a verseket. Először egy triptichont, a félálom I., II. és III-t — ezeket Csehy Zoltánnak, a Kalligram szerkesztőjének küldte el először.
Te, Robi, ez jó… Rendben, menjen a dolog
— méltatta Csehy az Én csak néztem szerzőjét. Ekkor kapott új erőre.
Ezen a ponton tértünk rá a példaképekre. Laboda úgy gondolja, nagyon fontos megválasztani az embernek, kire nézhet fel. De ki legyen az?
Jó költő, de sz_r ember? Jó ember, de sz_r költő?
— dilemmázott a költő.
Ekkor jött egy kibernetikus organizmus, egy élőszövet a belső fémvázon. Jött Zoli, aki után porzott a mankó, és jól elvágott ott, ahol kellett, majd biztatott
— folytatta.
Ezután beindult a publikációs hullám. Először Bende Tamás szorgalmazására az Ambroozia, majd Áfra János ajánlására a KULTer.hu fogadta be verseit. Arra nem kaptunk egyértelmű választ Labodától, hogy Szászi Zoltán fogja-e szerkeszteni a harmadik kötetét is.
Az est következő részében Mucha Attila –- a versfelolvasás mellett –- a szerző hogyléte felől érdeklődött. Bepillantást nyerhettünk az Én csak néztem írójának hétköznapjaiba. Megtudhattuk, hogy gyerekeket tanít: szavalni, zenét és testnevelést is. Emellett drámaszakkört vezet, és egy színdarabot is írnak, előadnak, amelynek címe: A tudatlanok boldogsága. Egyszóval: tehetséggondoz.
Laboda elárulta azt is, nem érzi, hogy csak azért, mert 2014-ben és 2015-ben is kiadott egy-egy kötetet, akkor idén is szükséges lenne folytatnia ezt a tendenciát.
Mucha a tehetséggondozás kérdéskörénél marasztalta a költőt, aki bevallása szerint soha nem cserélne senkivel. Azt is elmondta, hogy sajnos, a nevelési tantárgyakat – Magyarországon is – gyakran elbagatellizálják. A gyerekekkel nagy figyelmet fordít a megzenésített versekre, és próbálja a tanórákat “tudományosabbá” tenni.
500 fiatallal foglalkozom a felvidéki kulturális bölcsőben, Komáromban, anyanyelvi szinten. Ettől szebb szakmát valószínűleg nem választhattam volna soha magamnak
— osztotta meg boldogságát Laboda.
A kötetbemutató végére újból megpróbálta Mucha Attila kihúzni a költőből, mikor várható az új kötet. A szerző humorosan így reagált a kérdésre:
Hát… Nem vagyok én Steven Seagal, nem vagyok akkora kaliber. Néha leülök, és megpróbálok írni. Nemrég például írtam egy slam-szöveget.
A témák lezárta után két kérdező is akadt: Zetas Péter és Csider István Zoltán. Előbbi a már Mucha Attila által felvezetett kérdést feszegette: harmadik kötet? Laboda Róbert végül elárulta, hogy ugyan még nincs koncepcióba ágyazva, de jelenleg 12 versen dolgozik; egyszerre nyitja meg mind, hogy elcsippentsen az egyikből és hozzáadja a másikhoz. Utóbbi kérdező a családtagok véleményére volt kíváncsi az Én csak néztem kapcsán. A szerző készségesen válaszolt. Az édesapjával jobb lett a kapcsolatuk, bár a tettvágy és a félálom I. című versek után benne volt a pakliban, hogy soha többé nem mehet haza, de egy idilli péntek estén – a bicska bele volt állítva az alátétbe – végül átbeszélték a dolgokat.
Az est további részében a kötetlen beszélgetésnek adott otthont a Vansör, ahol a cikk írója és jelenlévők remek cseh sörök társaságában kérdezték tovább Laboda Róbertet.
Laboda Róbert, Én csak néztem című kötetének bemutatója, Budapest, Vansör, április 7.
Fotók: Búza Blanka
