Simone Weil tézise és az akarat paradoxona
A memoár kiindulópontját a neves francia misztikus gondolkodó, Simone Weil egyik alapvető feljegyzése adja. O’Gieblyn íróasztala fölött évek óta ott függött a gondolat, amely szerint „hibáinkat figyelemmel kell megpróbálnunk orvosolni, nem pedig akarattal”.
A kötet részletesen elemzi az akaraterő belső ellentmondását a kényszeres viselkedések leküzdésében. Az író megfogalmazása szerint „az akarat egyszerre jelenti a problémát és a megoldást a problémára”, hiszen a vágyat és annak elfojtását is ugyanaz a mentális képesség próbálja irányítani.
A tapasztalat azt mutatta meg számára, hogy az ember nem képes pusztán elhatározásból kilépni sem a függőségből, sem a hitetlenségből. Huszonnyolc évesen is csak akkor tudta elkezdeni a kezelést, miután, mint írja, „lényegében mindent elveszítettem, és elutasítottam mindenki beavatkozását, aki korábban segíteni próbált rajtam”, így az autóban élve már nem maradt más választása, mint a kapituláció.
A vallási megtérés és a józanodás folyamata meglepő módon ugyanazt a mechanizmust követelte meg tőle: az önrendelkezés átadását. A gyerekkorában hallott evangéliumi szlogenek az akarat teljes feladását hirdették, ám a felnőtt esszéíró már nem talált mögéjük metafizikai bizonyosságot.
A kötet filozófiai hátterét Simone Weil mellett az EconTalk elemzése szerint William James és Iris Murdoch erkölcsi belátásai alapozták meg. E gondolkodók szerint az önmagába zárt ego képtelen megjavítani önmagát, és a valódi változás csak a külső valóság felé forduló figyelemből fakadhat.
A New Yorker kritikusa, James Wood egy olyan kíméletlen párhuzammal szembesítette az olvasót, amely alapjaiban kérdőjelezte meg az egész felépüléstörténetet.
