Navracsics Tibor az oligarchák erkölcsi kötelességére apellál a válság közepette

A volt miniszter érvelése a frissen publikált, a 100 leggazdagabb magyart felvonultató elitlista adatain alapszik, amelyet láthatóan kiemelt figyelemmel tanulmányoztak az elmúlt napokban a háttérben. Az adatok feketén-fehéren bizonyítják, hogy a nyílt levél célkeresztjébe állított réteg képviselői továbbra is elképesztő arányban uralják a hazai gazdasági rangsorok élmezőnyét a kormányváltás ellenére is. Az egykori tárcavezető kifejezte mély értetlenségét azzal kapcsolatban, hogy a politikai széljárás megfordulását követően ezek a milliárdosok szinte azonnal, szó nélkül elfordultak a felemelkedésüket biztosító politikai bölcsőtől. Az érvelés szerint a puszta lojalitásnak és a hálának elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy a cégvezetők megnyissák a magánszámláikat a bajba jutott újságírók és az egyre szűkülő szerkesztőségek megmentésére. Ki lesz az első olyan országosan ismert nagyvállalkozó, aki a nyilvánosság előtt nyíltan felvállalja a megbukott politikai rendszer sajtójának finanszírozását? A morális felelősségre vonás rendszere azonban súlyos számviteli tévedéseken is alapult a nyilvánosságra hozott kommunikációban. A volt miniszter a vagyonosodás mértékét illetően erősen alálőtt a valóságnak, amikor csupán „többmilliárdos” gyarapodásról beszélt az elmúlt időszakot elemezve. A hivatalos pénzügyi kimutatások ezzel szemben megmutatták, hogy a rendszer legkiemeltebb haszonélvezője, Mészáros Lőrinc egyetlen esztendő leforgása alatt egy elképesztő, 182 milliárd forintos tiszta vagyonnövekedést könyvelhetett el a cégbirodalmában. A számok közötti ordító különbség még élesebbé teszi a költői kérdést: miért maradnak gondosan zárva a trezorok, ha a felhalmozott tőke bőségesen elegendő lenne a teljes megmaradt jobboldali médiahálózat évtizedes fenntartására? A politikusok és a gazdasági elit közötti egykori sziklaszilárd szövetség a szemünk láttára porlad szét a megváltozott hatalmi és nyomozati viszonyok nyomása alatt.

Tanács Zoltán kíméletlen diagnózisa a nemzeti tőkések valódi motivációiról

A nyílt levélben megfogalmazott, az értelmiségi szolidaritásra hivatkozó felhívás nem maradt válasz nélkül az új kabinet szakpolitikusai részéről sem az egyre élesedő vitában. Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszter egy hideg, racionális elemzéssel zúzta szét a lojális nemzeti nagytőkéről szőtt illúziókat a hazai nyilvánosság előtt. A tárcavezető rávilágított arra a kényelmetlen gazdasági tényre, hogy a NER-oligarchák döntő többsége a hagyományos értelemben soha nem működött valódi, kockázatot vállaló üzletemberként a piacon. A szakminiszter szerint a felhizlalt, túlárazott cégbirodalmak a mesterségesen generált állami megrendelések nélkül pillanatok alatt elveszítik a versenyképességüket a nyílt, külföldi cégekkel is terhelt gazdasági arénában. Vajon mikor indul meg az első, eddig mesterségesen lélegeztetőgépen tartott építőipari óriáscég hivatalos felszámolási eljárása a fővárosi bíróságokon?

Az új miniszter kíméletlen logikával vezette le, hogy a felhalmozott 100 milliárdok birtokosai a jövőben sem fognak ideológiai vagy puszta morális alapon támogatásokat osztogatni a fuldokló konzervatív médiának. A pénzügyi döntéseiket a megváltozott politikai klímában már kizárólag a nyers önérdek, a vagyonmentés és a személyes túlélési ösztön vezérli az irodaházakban. Tanács Zoltán határozottan rámutatott: a pénzcsapok feléjük csak és kizárólag abban a pillanatban nyílnának meg újra, ha abból kézzelfogható, azonnali hasznuk származna, például bizonyos megrendelések formájában az új hatalomtól. A legkeményebb miniszteri kijelentés azonban az volt, amikor nyíltan kimondta: az oligarchák részéről a média támogatásának egyetlen valós motivációja jelenleg a felelősségre vonás és a fenyegető börtönbüntetések elkerülése lehet a kulisszák mögötti alkudozások során. Az igazságszolgáltatás fogaskerekei eközben már visszafordíthatatlanul mozgásba lendültek, és a háttérben dolgozó nyomozók sorra nyitják meg az elmúlt évtized leggyanúsabb közbeszerzési aktáit az irodáikban.

A jobboldali újságírás finanszírozási válsága odáig fajult a hetekben, hogy az országos terjesztésű Magyar Nemzet a drasztikus költségcsökkentések és a forráshiány miatt kénytelen volt bejelenteni a napi lapkiadás megszüntetését.

A pénzügyi apály és a politikai leszámolás hetei végérvényesen átrendezték a hazai elit térképét, ahol az egykori elválaszthatatlan szövetségesek most teljesen elszigetelten, egymástól várják a gazdasági mentőövet. A nyílt levelek és a miniszteri szinten üzent hideg elemzések egy olyan korszak lezárultát jelzik, ahol a közpénzek és a gigantikus magánvagyonok határai szándékosan, láthatatlanul összemosódtak a nemzetgazdaságban. A régi rendszer gazdasági hátországa a jelek szerint a vagyonvédelmi eljárások árnyékában kizárólag a saját túlélésére fókuszál, magára hagyva azokat az ideológusokat, akik hosszú éveken át biztosították számukra a szükséges kommunikációs védőhálót a nyilvánosságban. Vajon hány patinás szerkesztőségnek és stúdiónak kell még bezárnia a kapuit a következő hónapokban, amíg a felek végleg ráébrednek, hogy az egykori hatalmi gépezet motorja véglegesen és javíthatatlanul leállt a fővárosban?