A galaktikus nézőszám diadala
A füst lassan felszállt a rakparti fák fölül. A színpadokon a szónokok még mozgatták a szájukat, de a kihangosítók már csak mély, búgó statikus zörejt adtak ki, a közönség soraiban pedig mindenki a földre pottyant műanyag burkolatokat rugdosta félre.
– Mennyi maradt meg az adásból? – kérdezte a kormánypárti operatőr, miközben egy zsebkendővel törölgette a kiégett monitor kormos sarkát.
– Semmi, főnök. Az utolsó képkockán az látszik, ahogy a halszemoptika szélére rásült a szomszédos hot-dogos bódé kéménye, amitől úgy néz ki, mintha százezren állnának sorban zászlóval.
– Tökéletes. Írd be a közleménybe: gigantikus tömeg, történelmi rekord, békés méltóság.
A folyó túlpartján a tiszás stáb sátorában a pilóta elégedetten hátradőlt a kempingszékben, miközben a telefonja kijelzőjén pörgött a közösségi média hírfolyama.
– Nézd meg, Viki! A mesterséges intelligencia az utolsó felvillanó vakukból kiszámolta az algoritmust. A mozgásvektorok alapján a rendszer azt hitte, a Lánchíd teljes hossza és a Budai Vár fala is ugráló emberekből állt.
– És mi lett a végeredmény?
– Ötszázmillió néző a helyszínen és a virtuális térben. Kijött a sajtóhír: soha ennyi ember nem vett még részt magyar nemzeti ünnepen a galaxisban.
A semleges hangmérnök a két tábor között félúton felcsavarta a fülhallgatóját, kikapcsolta a zúgó keverőpultot, és a csendes pesti rakpartra lépve kényelmesen rágyújtott.
– Figyelj, Zoli – szólt át a rádióján a kormánypárti kocsinak. – Tulajdonképpen miről szóltak ma a beszédek?
– Kit érdekel, te hülye? – jött a válasz a recsegő hangszóróból. – Megnyertük a totált, a többi meg csak unalmas történelem.
A cikk politikai szatíra. A jelenetek és magánbeszélgetések fiktívek; nem valódi vagy kiszivárgott beszélgetések, és a szereplőknek tulajdonított, nem nyilvánosan dokumentált mondatok nem valódi idézetek. A történet valós, nyilvánosan megjelent hírekből, eseményekből és megszólalásokból is építkezhet.
