Akárhogy is vártam, az én szívem nem szakadt…

A Pintér Béla és Társulata előadásokra szinte lehetetlen jegyet kapni. Hogy mi ennek az oka? Pintér Béla a legismertebb kortárs magyar drámaíró, aki olyan szüzsék köré épít történeteket, amikre ma mindenki kíváncsi: politika, korrupció, rasszizmus, kirekesztés stb. Olyan folyton telt házas darabokról beszélünk, amikről mindenki ódákat zeng, így nem csoda, hogy hatalmas elvárásokkal ültem be a Szívszakadtig című előadásukra.

Sem politikai, sem politikus színház

Az itt-ott hallottakból kiindulva egy, a jelen társadalmunkra és politikai helyzetünkre könyörtelenül reflektáló szituációkkal teli előadást vártam. A fentebb felsorolt fontosabb témákból csak néhánynak az árnyéka maradt meg – úgy, mint a korrupció vagy a másság kezelése. Az ilyen súlyos szüzsék helyét a morális kérdések vették át az előadásban.

Az aktuálpolitikának egyetlen (egyébként nagyon ötletes) kiszóláson kívül nyoma nem volt a két óra alatt, a társadalmi kérdéseknek pedig csak a felszínét piszkálgatták.

Inkább pöckölgették. Amivel Pintér berobbant a kortárs színházi életbe, az a politikai és a politikus színházcsinálás. A Szívszakadtig a legminimálisabban sem politikai színház, hiszen nincs az előadásban sorsdöntő szerepe. A korrumpálható orvos személyében végig érzékeljük a darab hátterében a 21. századi politikai helyzetet, azonban az ezt kiélező lehetőséget nem használják ki, inkább hagyják elkallódni. Ezzel nincs semmi baj, attól, hogy az előadás nem politikai, még lehetne politikus.

Eleinte Pintér Béla is politikus színházat csinált – olyan dolgokkal rukkolt elő, amikkel kis hazánkban előtte más nem. Egy megélt rendszer kőkemény kritikáját (Titkaink), vagy a drogproblémák és a hátrányos helyzet valószerű kivesézését (Bárkibármikor) színpadon az utóbbi időben nem igazán lehetett látni (talán csak a Katonában). Pintér ennek köszönheti a szakmai sikerét: újat csinált, és nem félt a való életet, valamint az abból fakadó, plafont verdeső igazságfaktort színpadra vinni. Mindezt múlt időben. A Szívszakadtig sem politikai, sem politikus színház. Csak színház.

/ Fotó: Horváth Judit_Szkéné

„A Titkainkhoz képest…”

Amíg az előadás után kifelé nyomakodunk a Szkéné szűk ajtóin át, nem tudom nem meghallani nézőtársaim véleményét. Hány ember reakciója kezdődött úgy, hogy „Hát, a Titkainkhoz képest…”? Rengeteg. Az említett előadást én nem láttam, így meg tudtam spórolni az összehasonlítgatósdit. A nézők általános véleménye az volt, hogy a Szívszakadtig „tök jó előadás” volt, de „nem olyan jó, mint a Titkaink”. És ez baj – na, nem nekem, hanem inkább Pintér Bélának és a Társulatnak.

A helyzet az, hogy létrehoztak egy (akkor politikusnak számító) előadást, ami hatalmas port kavart, és hihetetlenül sikeres lett. Ezek után nehéz megugrani – de még tartani is! – ezt a szintet.

A Szívszakadtig viszont szerintem nem az a darab, amivel Pintér bármit is meg akart ugrani. Két teljesen más előadásról beszélünk, aminek sem az eszköze, sem a célja nem ugyanaz.

A Titkaink szembesít és szórakoztat, amíg a Szívszakadtig szórakoztat és szembesíteni próbál. Talán az összes Pintér Béla-darab közül ez a „leglangyibb”, amolyan Pintér Béla-kezdőknek. Ez szerepelhetne is a színlapon: „Ha nem láttál még Pintér Bélát, kezdd ezzel!

Azért ez már túlzás…

Pintér minden drámájában és előadásában a való életből merít – ez kivétel nélkül így van. Az ő receptje a sikerhez: egy marék valóság és egy csipet szürrealitás. Ez a Szívszakadtig esetében sincs máshogy. Egy nem teljesen hétköznapi, de mégis valóságszerű helyzetbe csöppenünk már az előadás legelején: adott egy szerelmespár, mindketten szívbetegek, mindketten új szívre várnak. A lány állapota romlik, így sürgősen műtétre szorul. A történet csavarjait nem árulnám el, így maradjunk annyiban, hogy lezajlik az operáció.

/ Fotó: Horváth Judit_Szkéné

Itt, úgy a huszadik percben, vége is lehetne a történetnek, de ezután jön csak a feketeleves. Akár magunkat is odaképzelhetjük a testvérpár, az önfeláldozó szerelmes fiatal vagy az aggódó apuka helyébe, olyan hétköznapi a díszlet és a cselekmény egy-egy szála is. Teljesen elképzelhető, hogy a nővérem meginvitál egy vegán vacsorára, de az is simán előfordulhat, hogy újra a szülőkkel kell egy légtérben élnem, és ezzel együtt naponta eltűrnöm a „Mikor lesz már unokám?” kérdést. A Szkéné néhány négyzetméteresre redukált színpada egy karnyújtásnyira van a nézőktől (a párnajegyesektől szó szerint), így könnyen szemügyre vehető a díszlet minden apró részlete.

Néhány jelenet erejéig a kórházban vagyunk, ahol a kórházi ágy az egyetlen díszletelem; pár percre később a nagypapa házában találjuk magunkat, ahol egy pár szék, meg egy belógatott lámpa szolgál díszletként. A legfontosabb helyszín azonban egy kissé túlzsúfolt budapesti garzonlakás. A konyhabútor, az emeletes ágy, a giga nagy ebédlőasztal – mind olyan bútorok, amik egy teljesen átlagos lakásban megtalálhatók.

Ezt az „átlag” érzést töri gerincbe Pintér, mikor a történet elkezd tényleg történni.

A már említett operációtól kezdve minden fel van nagyítva, minden ki van karikírozva. Ha egyetlen szóval kéne illetnem az előadást, akkor az a „túlzás” lenne. Az összes a témából adódó és kijátszható dolgot (például a rasszizmust, a szülői nyomást és az erőszakot) összedobálták és felnagyították. Így született meg a Szívszakadtig.

Az előadás szíve: a színészek

A díszlet átlagos. A rendezés nem üt nagyot. A cselekmény érdekes, de nem emlékezetes. Ami viszont végig a hátán vitte az előadást, az a színészi teljesítmény. Még ha nem tudnám, akkor is egyértelmű lenne, hogy egy száz százalékosan összeszokott kis csapatot látok a színpadon. Mindenkinek megvan a maga szerepe, ami kifejezetten neki lett írva, és amiben brillírozhat. Merthogy mind a hat szereplőnk (és a két nővérke is) a legjobb formáját hozta.

/ Fotó: Horváth Judit_Szkéné

Stefanovics Angéla nagyon finoman változott a harmincas éveiben lévő nőből az öreg mórahalmi postássá. Ez a transzformáció először vizuális elemek (például az általa viselt otthonka vagy SZTK-szemüveg), majd verbális jelek (az egyre erősödő szegedi akcentus) formájában manifesztálódott. Enyedi Éva Rebekája valósághűen ábrázolta a fiatal, elszánt, ambiciózus egyesületi elnöknőt a maga határozottságával és alamusziságával – amiből annyit látni manapság, de tényleg.

/ Fotó: Horváth Judit_Szkéné

Thuróczy Szabolcs apafiguráján nem lehetett nem nevetni, akárhányszor valamit elbénázott, kínos helyzetbe hozta magát, vagy ellőtt egy-egy dad joke-ot. Szabó Zoltán mint Róbert, folyamatosan két énje közt ugrándozott: a feltörni vágyó, magát előszeretettel kiröhögtető youtuber zseniális volt, de amikor a sajnálnivaló, szívbeteg Robikaként jelent meg, ott valami hibádzott.

A szerepnek ez az oldala látszólag nem áll olyan közel a színészhez, mint a kissé exhibicionista videoblogger, így ez kevésbé lesz hiteles.

Pintér Béla, a korrupt orvos szerepében, kevés szöveggel ugyan, de hiánytalanul mindent kihozott a szerepből. Nála valahogy elég egy vállrándítás vagy egy tekintet, és a néző mindent megért, akár némán is. Friedenthal Zoltánnak volt talán a legnehezebb dolga, de magasan felülmúlta az én elvárásaimat. Kicsit mindig tartok a teljesítménytől, ha egy előadásban egy szereplő több szerepet játszik. De neki sikerült, nem is akárhogy. Mikor Tivadar bácsiként lépett színpadra, komolyan elgondolkoztam, hogy ez valóban egy betegeskedő öregember; amikor pedig megismertük Karcsit, az érzelmi skála teljes egészét megjártam. No spoiler.

 

Szereplők

Borbély Győző:Thuróczy Szabolcs

Borbély Emőke: Stefanovics Angéla

Borbély Rebeka: Enyedi Éva

Gátéri Róbert: Szabó Zoltán

Orvos: Friedenthal Zoltán

Papa: Friedenthal Zoltán

Karcsi: Friedenthal Zoltán

Dr. Hovány Dénes: Pintér Béla

Nővérke: Hajdú Rozi, Hornyák Dóra

Alkotók

Tér: Tamás Gábor

Jelmeztervező: Benedek Mari

Dramaturg: Enyedi Éva

Zene: Kéménczy Antal

Rendező: Pintér Béla

Kezdőlap > Uncategorized > Akárhogy is vártam, az én szívem nem szakadt…
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból