A slam poetrynek köszönhetően érettségi tétellé vált, három verseskötet szerzője. Simon Márton költővel beszélgettünk a hetekben megjelent Rókák esküvője című kötetéről, és arról, hogy mit is gondol a fellángolt kultúrharcról, valamint mit érez, amikor példaképeit piszkálják.

Hirdetés

ContextUs: Számos alkalommal és sok helyütt megkérdezték már, hogy kiket sorolnál fel, akik a leginkább hatottak a mostani kötetedre. A mi kérdésünk inkább az lenne, hogy mik?

Igen, erre a valódi válasz nem is az, hogy kik, hanem, hogy mik. Nyilván egy csomó mindent olvastam. Ebben benne voltak az egészen friss olvasmányélményeim is meg régebbi dolgok, amelyek valószínűleg most értek meg a fejemben annyira, hogy tényleg hatással lettek arra, mit írok. Ha nevet kell mondani, akkor Szijj Ferencet mondanám mindenképp. A Kenyércédulákat legalább százszor olvastam. Szijj mellett Szilágyi Domokos a másik szerző, akit egyébként kamaszkorom óta olvasok, és ez olyan furcsa kérdés, hogy ő most kezdett-e hatni. Erre én is választ próbálok találni magamnak, hogyan is állt össze a fejemben, ilyen formában. Az Emeletek avagy a láz enciklopédiáját épp a napokban újra elkezdtem olvasni, és rájöttem, ez valahogy mégiscsak kötődik a Rókák esküvőjéhez.

De mondhatnám Tolnai Ottót vagy a Japán regék és mondákat. Olvastam a zen koanok klasszikus gyűjteményeit, a Kék szikla feljegyzéseket meg a Kapu nélküli kaput. Szóval igyekeztem nagyon nyitottan és sokfelé figyelni. Emellett pedig vannak kisebb-nagyobb élményeim, amik visszatérőkké válnak. Azonban az, hogy ezek az impressziók mennyire érhetőek tetten a kötetben, igazán nem tudom.

ContextUs: Japán szakon végeztél, fordítasz a KULTernek és a Versumnak is, tehát fogalmazzunk úgy, hogy erősen érdekelt vagy a japán költészetben. A Rókák esküvőjén mennyire hagyott nyomott a japán líra?

Persze, abszolút hatott rá, ha csak az a kis szelete is, amit én behatóan ismerek. A japán szakon voltak nálam lelkiismeretesebb diákok, de azért én is igyekeztem megcsinálni a házimat. Ha japán szakot elvégzed, akkor picit óhatatlanul stigmatizálódsz azzal az egész szemlélettel, amivel ott találkozol. Ami japán irodalom magyarul hozzáférhető volt, azt kevés kivétellel olvastam – de angolul is sokat, amik megjelentek. Közben én is elkezdtem verseket fordítani, ezeket először nyilván véletlenül találtam, aztán elkezdtem módszeresen keresni, és utána lassan fordítani.

Ez nehéz, mert egyfelől azt érzem, nyakig benne vagyok és rengeteget tudok erről, másrészről pedig olyan, mintha a felszínt is alig kapargatnám.

Nagy hatással volt a japán költészet a gondolkodásomra és ennek a kötetnek a szövegeire is. Ez a picit távolabbi, picit kontemplatív, szemlélődő attitűd. Ennek kapcsán Marcuo Basót és Tamura Rjuicsit tudnám megemlíteni (noha előbbi a maga módján szinte közhely), vagy Misima Jukió novelláit, amikért rajongok, igaz, a regényeit is nagyon szeretem – bár szerintem a novellái még szebbek.

Simon Márton: “Nagy hatással volt a japán költészet a gondolkodásomra és ennek a kötetnek a szövegeire is” / Fotó: Slezák Zsuzsa / Jelenkor

ContextUs: Hol születtek a kötet versei? A második kötet óta folyamatosan írtad az új verseket?

Tavaly három hónapot töltöttem Krakkóban, a Visegrad Literary Residency program keretében. Az odamenetelem előtt már 15-16 általam késznek ítélt vers volt a zsebemben, amiből néhányat publikáltam is addigra. Ezen kívül volt – nem túlzok – vagy száz oldalnyi jegyzetem is. Én általában először a telefonomba jegyzetelek mindent, a fordításokat, a különböző projekteket, slamszövegeket, előadásra készített anyagokat, mindent ömlesztve írok fel oda.

Amikor az elmúlt öt évből származó jegyzeteket összeszedtem ilyen, szinte átláthatatlan mennyiség lett. Miután megérkeztem Krakkóba, két dolgot csináltam: egyrészt a már meglévő versek felét kidobtam, mert nem voltak jók, másrészt elkezdtem összeollózni egybe a rengeteg jegyzetet, amit utána elkezdtem szétválogatni. Ezt követően jöttek azok az elképzeléseim, hogy milyen szövegeket is szeretnék írni. Aztán nekiláttam őrült tempóban dolgozni, mert azt eléggé tudtam, hogy a kötet nagy részét ott kell megírjam.

ContextUs: Olyan lett, mint amilyet szerettél volna?

A könyv végül igen, olyan lett. Amiket Krakkóból hazahoztam, azok nagy részét még át kellett írjam, de legalább már működtek. Szóval Lengyelországban nem írtam készre ezeket a szövegeket, csak megtaláltam azt az irányt, amiről azt éreztem, működik és vállalhatom. Nagyrészt tehát ezt az ösztöndíj segített. Persze előtte és utána is dolgoztam a köteten, de nagyon más, amikor a napi munkád mellett írsz, vagy ha kapsz egy ilyen lehetőséget, és csak az írásra kell koncentrálnod.

ContextUs: Számomra még a Polaroidok tévelygő bárányainál is megkapóbb szikárságában ez a Rókák esküvője borítója.

A borító Dezső Tamás fotója, akit én kétszer találtam meg véletlenül. Ez valószínűleg a szerencsének, másrészről a rossz memóriámnak köszönhető. Dolgoztam korábban együtt Fabricius Annával, aki szerintem zseniális fotós, és Herbert Anikóval is, aki persze festőművész, és az ő munkáit is nagyon szeretem. Felmerült mindkettőjük neve a borító kapcsán, de végül mégsem sikerült találni olyan képet tőlük, ami megfelelt volna az anyaghoz. Aztán eszembe jutott egy sorozat, amit régebben láttam, a Non-Places.

Egy srác olyan helyeket fényképezett, amelyek mindegyike átjáróház: benzinkút, autópálya-lehajtó, ahol csak egy keveset vagy egyáltalán nincs ott senki igazán.

Rákerestem a sorozatra, és kiderült, hogy azok a fotók se jók borítónak. Viszont annak mentén el tudtam indulni, milyet is szeretnék. Rengeteg fotót átnéztem, és egyszer csak feldobta ezeket valamelyik oldal. Rögtön elküldtem a kiadónak kettőt, nekik is nagyon tetszettek – így választottuk végül ezt a Dezső Tamás-képet. Ez az Anytime, anywhere című albumából származik, ami Erdélyben készült – zseniális. A rossz memóriára egyébként azért hivatkoztam, mert a gépemen találtam utána egy mappát, ahol lementett Dezső-fotók sorakoznak három évvel ez előttről, amiket épp azért mentettem el, hogy ha kéne egy jó fotó majd a borítóhoz…

Mielőtt megszólalsz: hallgasd meg nálunk Simon Márton spoken word albumát – – ContextUs

2013-t írtunk, amikor kiadta a Libri Simon Márton nagy sikerű kötetét, a Polaroidokat. Azóta nem jelentkezett új projekttel vagy új kötettel, de most megtörte a csendet a Mielőtt megszólalsz című spoken word albumával. Művészeti performansz, aminek a szó az alapja – írják több helyen definícióként. Igen, de ezzel nem jutottunk előrébb.

ContextUs: Változott-e az íráshoz való viszonyod a Polaroidok óta?

Egyrészt eltelt öt év, másrészt a Polaroidok az volt, ami. Természetesen ez rám is és arra, amit az írásról gondolok, hatást gyakorolt. És bízom azért abban, hogy ez pozitív hatás. A Polaroidokban nagyon élveztem, hogy szinte bármit leírhatok, és hirtelen kitárult a világ. Most, a Rókák esküvőjében ezt szerettem volna nem elveszíteni. Tehát még a korábbi versanyagaimat is annyira szűkösnek és bezárkózónak éreztem, hogy kizártnak tűnt, hogy visszatérjek hozzájuk. Hát, végül így került egy godzillás szerelemvers a kötetbe. (nevet)

ContextUs: Ez mindenképp kevésbé szűk, igen. A legutóbbi kötet óta már érettségi tétellé is váltál. Okozott ez bármiféle nehézséget, megfelelési kényszert a mostani verseknél?

Az, hogy egyes helyeken érettségi tétel lettem – amit azóta se tudok nevetés nélkül kimondani –, rengeteg mindenben okozott belső munkát. Sok mindent jelent számomra, csak annak a sok mindennek egy nagyon kis része a szakmai. Nyilván van bennem annyi épeszű szakmai alázat, hogy tisztában legyek vele, hány, nálam sokkal fontosabb költő él most Magyarországon, akik tizedannyi figyelmet nem kapnak általánosságban, mint én, nem lettek érettségi tételek harminc éves korukra stb. Közben pedig azt érzem, hogy amit írok, amit gondolok, ez radikálisan nem befolyásolta.

Ahogy eddig is, most is arra törekedtem, hogy olyan verseket írjak, amik olvashatók és önazonosak. Nem szeretnék abban az álszerény szerepben tetszelegni, hogy engem nem ért el a sikerem szele: ez nyilván hazugság lenne bárkitől.

Viszont az is tény, hogy végül teljesen mindegy, mi történik veled, hiszen ha 24 évesen kapsz Kossuth-díjat, mint Juhász Ferenc, a következő lépés mindig ugyanaz: ismét le kell ülnöd, előtted van egy üres lap/dokumentum, és írni kell. Egy darabig lehet azzal tetszelegni magadnak, hogy „érettségi tétel” vagy bármi hasonló vagy, de ez két perc után tényleg semmit nem számít. Maximum az agyadra megy. Egyszerűen csak dolgozni kell, nincs más, nem volt és nem is lesz.

ContextUs: A Hallgatási gyakorlatok az utolsó előtti helyet foglalja el a kötetben, az első helyen pedig ott a Terms and Conditions. Mennyire volt fontos a versek sorrendisége?

Dunajcsik Mátyás volt a szerkesztő, és jó pár kört megtettünk ezekkel a kérdésekkel. Ennek a nyitóversnek az a bája, hogy a felhasználási feltételeket a valóságban soha nem olvassa el senki. Ebben van némi fricska, ami nekem tetszett. A végére pedig, amikor már összeállt a kötet, Mátyás mondta, hogy a Hallgatási gyakorlatok alkalmas lenne rá, hogy kvázi záróvers legyen a tényleges záróvers előtt. Ezek a lépések ilyen formában fontosak voltak. Az, hogy az egyes ciklusok hogyan követték egymást, bizonyos értelemben adta magát. Nyilván nem volt ebben semmi sem egyértelmű, de hogy melyiken mennyit veszekedtünk, hogy hová kerüljön – az egy másik kérdés. Volt, amiben egyetértés mutatkozott. De voltak diszkréten vérre menő vitáink is. (nevet)

Simon Márton

Berlinben a kötet és az ő páratlan szerkesztője, Dunajcsik Mátyás, aki mindent tud Ódin szakálláról. <3 Btw ha viszitek magatokkal vicces helyekre - elsősorban a kötetet, de akár persze a Mátyást is...

ContextUs: Nekem a Polaroidok nagyvárosi szorongása a rókák, őzek megjelenésével kikerül a nagyvároson túlra is. Ez mindenesetre nem a legjobb érzés. A rókákkal együtt, mintha több lenne a szétszedés, kiterítés és a vér is a mostani kötetben. Olvasva tényleg inkább mélyek a hegyek, és mi pedig, akikben vér csordogál, egyre szerényebb lidércnyomással veszünk részt a rókák esküvőjén.

Igen, ezt kérdezték mások is: ez a kötet miért is lett ennyire komor, melankolikus. Amit mondasz, azt hiszem, logikájában abszolút helytálló. Egyrészt szerintem ebben is felsejlik a nagyvárosi lét – ez nem veszett el, csak kinyílt. De én abban bízom, hogy ez a javára vált az anyagnak, mert így teljesebb képet mutat. Másfelől ebben a komorságban én nem mindig érzek szomorúságot. Zeami Motokijonak, a No-színház megalapítójának van egy zseniális mondata erről a szépségideálról:

mint amikor a tengeren, a csónakban állva felnézünk és a felhők mögött megsejtjük a vadludaknak a röptét.

Azt hiszem, hogy például ez nagyon is befolyásolt, hiszen amellett, hogy mélységesen tudok azonosulni vele, a sajátomnak is érzem. Ebben megtaláltam egy darabot abból, ahogy én a világot látom. És ez egyáltalán nem vidám, valószínűleg inkább melankolikus. Részleteiben viszont semmiképp sem szomorú, bár talán elég magányos.

ContextUs: Az esküvőkön vendégek vesznek részt, olyan vendégek, akik elfogadva az ottani szabályokat vannak jelen. Mi a rókák esküvőjének fő szabálya?

Figyelni kell, főleg és kizárólag ennyi.

ContextUs: Kemény István szerint erőt és tartást adnak nekünk a Dalok a magasföldszintről kötet versei. Mit kapunk a Rókák esküvőjétől?

Erről azért szívesebben megkérdezném Kemény Istvánt, mert nem tudom. Azt se tudom, hogy a Dalok a magasföldszintről ad-e tartást és erőt. Erről a könyvről pedig őszintén nem tudom megmondani. Nyilván bízom egy csomó dologban, de azért odáig nem jutnék el a saját könyvem kapcsán, hogy erőt és tartást ad, mert ez kicsit súlyos lenne. Hogy ha valaki egy szerelmes, gyászverset olvas benne, és azokban talán talál magának valamit, már boldog vagyok.

ContextUs: Még kevésbé választható ketté bármi, ami valós, és bármi, ami nem. Mintha a rókák megjelenésével szemtanúi lehetnénk egy még gondosabb odafigyelésnek, amely azt szolgálja, hogy a valóság irracionalitása fennmaradhasson.

Alapvetően igen. Ez azért nehéz, mert, azt hiszem, az életünket természetszerűleg mindig racionális valaminek gondoljuk el, miközben – kevés kivételtől eltekintve – szinte minden részletében irracionális. Ennek a megélése lenne az a tapasztalat, ami ebben a könyvben versekké válik. A válaszom így igen, a valóság irracionális részének fennmaradását szolgálják a rókák.

Simon Márton: “A valóság irracionális részének fennmaradását szolgálják a rókák” / Fotó: Slezák Zsuzsa / Jelenkor

ContextUs: Volt, és ha igen, mi az a tematika, amitől tudatosan távolságot szerettél volna tartani?

Politikus verset továbbra sem írok. Rengetek politikus slamet írtam, különböző közéleti kérdésekkel jobb vagy rosszabb szövegekben rengeteget foglalkoztam, de versekkel továbbra sem áll szándékomban betörni ide. Nem nagyon látom értelmét. Nem akartam ilyen attitűdöt magamra erőltetni. Remélem, kiolvasható a kötetből, hogy egyfajta közvetlenség, természetesség és könnyedség megteremtése volt a célom.

ContextUs: Milyen korszakhoz kapcsolódik a Rókák esküvőjének költészete?

Milyen értelemben? A saját életemben a fiatal felnőtt korom közepe.

Ha szakmai szempontból szeretnék válaszolni, akkor a Polaroidokhoz tudok mérni mindent, majd azokhoz az évekhez, amikor nem írtam verset, csak slamet. Ilyen tekintetben ez egy olyan korszak, ami önmagát jelenti.

A Rókák… egy olyan korszakról szól, amit a megíródásával tudnék leginkább jellemezni.

ContextUs: A hátoldalról idézve: „Egyenes beszéd kitérőkkel, ez Simon Márton harmadik kötetének költészete”.

Ez egy jó mondat, ami, azt hiszem, nagyrészt igaz is a kötetre, tudok vele azonosulni. Te nem értesz vele egyet?

ContextUs: Én nem szeretek címkézni.

Persze, én sem. De itt a fülszöveg megpróbál egy nagyon rövid és érthető, ugyanakkor mégis a legkevésbé sablonos definíciót adni valamiről, ami úgy kerül az emberek többségének kezébe, hogy semmit nem tudnak róla. Én ezzel egyet tudok érteni, jó felütés, jó mondat. És ez nem betyárbecsület dolga, szóval nem a személyes kötődés szól belőlem: tényleg jó lett ez a fülszöveg, az van benne, ami benne kell, hogy legyen.

ContextUs: Az első pár verset átpörgetve, mint akár a polaroid fotók aláírásánál, láthatjuk, tessék, ez itt a boldogság meg az idill, így kell hallgatni, ez ott az élet, ezt pedig itt már nem.

Igen, én ezt nagyon szerettem, ezt a trollkodást ezekkel a nagy szavakkal. Még mindig rendszeresen olvasok folyóiratokat, ha más nem, bemegyek az Írok Boltjába és átnézem azt a 4-5-öt, amit szeretek és fontosnak tartok. Eközben viszont némi megrökönyödéssel veszem tudomásul, hogy a címadás nehézségének tanácstalansága olyasmikre sarkall embereket, hogy az számomra már értelmetlen, sőt néha komikus. Számomra ez sosem volt ennyire lényegi probléma, azt hiszem. Ebből kifolyólag eszembe jutott, hogy én márpedig akkor is írni fogok egy boldogság című verset, egy reményt meg egy idillt, minimum. Ez tehát egy kis trollság volt kifelé is. Bár ennek különösebb jelentősége talán nincs.

Simon Márton: “Én márpedig akkor is írni fogok egy boldogság című verset, egy reményt meg egy idillt, minimum” / Fotó: Slezák Zsuzsa / Jelenkor

ContextUs: Ha ajánlhatnál helyet vagy megfelelő körülményt a Rókák esküvőjének megkezdéséhez, mi lenne az?

Az íráshoz egy ideje zenét is alig hallgatok, inkább csak előtte, szóval főleg csend kell – és ehhez bármilyen nyugodt hely megteszi, gondolom, az olvasásához is. Tehát akár a vonaton, otthon vagy bárhol, nincs erre jó receptem. Korábban már említettem, hogy a figyelem a fő szabály, tényleg picit ez a kulcsszava. Az olyan dolgok észrevétele a lényeg, amik váratlanok, mégis odatartoznak, holott nincsenek is igazán ott – ehhez a kötethez gyakorlatilag ennyi kell.

ContextUs: Sokak szerint kulturkampf zajlik körülöttünk, vagy legalábbis közéletben jártas szereplőként nehéz nem odafigyelni a zajra. Parti Nagy Lajos szerint kiradírozhatják Esterházyt a tankönyvekből. Milyen érzés ma Magyarországon alkotni, művészetet csinálni?

Én annyira nem szerettem volna ezt a tök jó beszélgetést ilyesmivel zárni… Egyfelől, mert ennek a provokációnak, ami zajlik, nem ülnék fel. Ez egy komolyanvehetetlen, szomorú, kártékony butaság, amihez én az ellenvéleményemmel sem szeretnék asszisztálni. Másfelől pedig amióta csak megszólaltam közéleti kérdésekben, azt hiszem, sosem volt kérdés, milyen álláspontot képviselek, hangsúlyosan pártoktól és oldalaktól függetlenül: az etnikai, vallási és szexuális kisebbségek támogatását, a rasszista, homofób, bigott ostobaságok elutasítását.

Egy nyitott, önmagával párbeszédre képes, saját magában és a jövőjében értelmesen hinni tudó társadalomban hiszek, ami nem ellenségképekre épül, amiben létezik ellenvélemény, vita, párbeszéd, szabad sajtó, ellenzék és kompromisszum, ahol senkiből nem lesz sem hazaáruló, sem sátán, pusztán amiatt, mert nem ért velünk egyet.

Ami nem a kirekesztésre, félelemre, einstandra, olcsó propagandára és elvtelen megalkuvásra épül. (És még folytathatnám.) Ítélkezni viszont épp emiatt egyre kevésbé kedves hobbim, most sem tenném. A fentiekből viszont egy jottányit sem szeretnék engedni, attól függetlenül, ki minek minősítene miattuk. Én a lelkiismeretnek számolok el, nem sajtótermékeknek, pártkatonáknak, vagy bármi hasonlónak.

Vagy most tényleg nekem kéne elkezdenem bizonygatni, hogy Esterházy meg Parti Nagy zsenik?

Hirdetés