Stumpf István szerint a Nemzeti Együttműködés Rendszere végleg megbukott

A vezetés hibázott. A volt alkotmánybíró rendkívül élesen és határozottan bírálta azt a veszélyes belső folyamatot, amelynek során a hatalmas állami apparátuson belül szinte teljesen megszűnt a valós társadalmi visszacsatolás. A feszültség fokozódott. A felszólaló szavai szerint a kormánypárt teljesen elvesztette a korábbi, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi vezető szerepét az egyre inkább kiábránduló állampolgárok előtt a sorsdöntő választások után. A helyzet romlott. A legfőbb morális iránytű megmagyarázhatatlan elvesztése egyenes és szélesre kövezett utat biztosított a feltörekvő politikai ellenfelek megállíthatatlan, robbanásszerű felemelkedéséhez az elégedetlen, forrongó országban. A jelek sokasodtak. A párt legfelsőbb, zártkörű vezetése sem a legutóbbi önkormányzati kudarcokból, sem pedig az ifjúság tömeges elpártolásából nem vonta le azokat a szükséges, fájdalmas konzekvenciákat, amelyek a fizikai túlélést jelentették volna. A bázis megroppant. A létfontosságú lokális terek hirtelen elvesztése és a helyi közösségek teljes magára hagyása egy óriási társadalmi űrt teremtett a településeken, amelyet az ellenzék azonnal és kíméletlenül ki is használt. A veszély megnőtt. A szónok költői, ám annál sokkal fenyegetőbb kérdése nyíltan arra utalt, hogy a felhalmozódó sötét botrányok sora vajon nem egy modern kori Szodoma és Gomorra figyelmeztetés volt-e a teljes tagság számára.

A korábbi miniszter a legmagasabb szinteket vádolta meg a beszédben

A közösség átalakult. A színpadról elhangzott, mindenkit letaglózó és megdöbbentő állítások szerint a korábbi évtizedekben összetartó és szolidáris értékközösséget kíméletlenül felváltotta a rideg, minden más szempontot felülíró hideg profitmaximalizálás. A kampány besült. A szavazókat végtelenül lebecsülő, kizárólag primitív egybites üzenetekkel operáló agresszív kommunikációs gépezet teljesen kontraproduktívnak bizonyult a harcban, miközben a riválisok sokkal modernebb, frissebb nyelvezettel tudtak érvényesülni a terepen. A bukás közeledett. A végzetes és látványos kommunikációs csőd nyomán az egykor verhetetlen és mindenki által rettegett politikai szervezet végül a saját maga által ásott, feneketlen mélységű szakadékba zuhant bele.

A vádak súlyosbodtak. Az alapító tag semmiféle udvarias kertelés nélkül a döbbent arcokba mondta, hogy a mindent átszövő, rendszerszintű korrupció bizonyos elemei még a legfőbb vezető dolgozószobájának elzárt asztaláig is felértek. A botrány dagadt. Ez a hazai viszonylatban hallatlanul bátor és nyílt kijelentés azonnal, mindenki számára rávilágított arra a tényre, hogy az állami vagyon gátlástalan dézsmálása egyáltalán nem csupán az alsóbb beosztású szintek elszigetelt magánakciója volt. A pánik elszabadult. A közvetlen és személyes felelősségre vonás egyre közeledő réme hirtelen rendkívül sötét, fenyegető árnyékként vetült a teremben ülő, teljesen megkövült és tehetetlen politikusokra.

„A felszólaló szavai szerint a kormánypárt teljesen elvesztette a korábbi, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi vezető szerepét az egyre inkább kiábránduló állampolgárok előtt a sorsdöntő választások után” – írta meg a 24.hu.

A lendület megfordult. A tapasztalt és sokat látott szakember rendkívül szomorúan konstatálta azt a megmásíthatatlan, történelmi tényt, hogy a formáció egyáltalán nem tudta megakadályozni a legveszélyesebb társadalmi folyamatot, amelyben a jövőt már az újonnan fellépő ellenzék jelenti az embereknek. A múlt lezárult. A politikai túléléshez mostantól teljességgel elengedhetetlen lenne az egykori lokális terek agresszív, szervezett visszahódítása, valamint a helyi értelmiségiek és a tisztességes, dolgozó gazdák újbóli megnyerése a még megmenthető bázis számára. A remény elszállt. A rendkívül megkésett, utólagos felismerés és a színpadon bemutatott kétségbeesett kapálózás azonban már korántsem biztos, hogy elegendő lesz a végleges, mindent elsöprő országos összeomlás elkerüléséhez az őszi szezonban.