Az idén 9. alkalommal megrendezett Szín-Tár elsődleges missziója, hogy összehozza a magyarországi és a határon túli magyar színművészeti egyetemek hallgatóit. Erre öt nap állt rendelkezésre, amelyek során öt különböző egyetem színinövendékei mutatták be vizsgaelőadásaikat.

Voltak köztük egészen kiváló darabok, de láttunk már-már unalomba hajló feldolgozásokat is. A Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói – akik a késő esti szakmai beszélgetéseket vezették – ezúttal nyertest is választottak a Szín-Tár Találkozón. A nyeremény idén nem „csupán” egy elismerés volt, de pénzbeli jutalommal is párosult. A héten látott darabok közül a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem harmadéves hallgatóinak két Shakespeare-előadását ítélték legjobbnak.

Első nap – A magyarországi színművészeti egyetemek

A durván egyhetes találkozó legelső napja volt talán a legsűrűbb. Aki mind a három programon részt akart venni, az jobban tette, ha iparkodik a széles kecskeméti utcákon, ugyanis három különböző helyszínre kellett ellátogatnunk. Délután háromkor a Katona József Gimnáziumban már kígyózott a sor a Kaposvári Egyetem Bánk-misszió című előadása előtt.

Cserhalmi György osztálya / Vidnyánszky Attila: Bánk-misszió / Fotó: Walter Péter

A Vidnyánszky Attila rendezte rövidített Bánk bán tantermi előadásként született, így a színinövendékek különböző városok középiskoláit járják vele. Az egészen kis térbe helyezett cselekményben furcsa mód minden megvolt, ami egy nézhető és élvezhető előadáshoz szükséges.

A terjedelmes szöveget kíméletlenül – szűk egy órára – meghúzták, amiben ugyanakkor minden szereplő, minden mellékszál, minden kulcsmozzanat és kulcsmondat benne volt.

Eddig kevés előadást játszottak a fiatalok, így ennek tudható be a kissé esetlen mozgás a furcsán ható, körben kialakított játéktérben. A felnőtteket épp úgy, mint a gimnazistákat megnyerte a kicsit zenés, közepesen izgalmas, de nagyon pörgős tempóval operáló Bánk-misszió.

A kaposváriak előadása után kapkodtuk a lábunkat, hiszen öt órakor kezdődött a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgafilmjeinek vetítése. Négy filmet láttunk, köztük két dokumentumfilmet (Utósok, Hosszú vágás) és két kisjátékfilmet (És a nyolcadik napon, Csodapunci).

Színházi esemény lévén nem teljesen értettem, mit keresett két filmes program is a találkozón, de mindenesetre kellemes időtöltés volt.

Az első napot a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatóinak vizsgaelőadása, A vadkacsa zárta. Ebben az előadásban (a kaposváriakéhoz hasonlóan) is a dramaturgiáé volt a főszerep, itt is jelentős szövegmennyiséget kellett húzni ahhoz, hogy beleférjenek a rendelkezésre álló időbe.

Ódra Színpad / Zsótér Sándor és Börcsök Enikő osztálya / Fodor Tamás: A vadkacsa / Fotó: A Szín-Tár hivatalos Facebook-oldala

A végleges szövegkönyv hibátlanul sikerült, de egy igazán sikeres előadáshoz kevés volt. Egy előadásban épp olyan fontos a színészi beleélés, a minimalista vagy túlzsúfolt, de mindenképp ’valamilyen’ díszlet, a zeneiség és a mozgás, mint a dramaturgia.

A mély gondolatok, az érzelmek domináltak, de ehhez sajnos sem a színpadkép (egyszerű, konvencionális háttér, festett vászon, egy-két régi szekrény), sem a színészi játék nem tett hozzá pluszt.

A negyedéves színésztanoncok megtanulták, hogy kell eljátszani egy skandináv polgári tragédiát, jól elvégezték a feladatot, de a játékukban (a Hjalmart játszó Hajdu Tibor kivételével) pont ennyit lehetett érezni.

Második nap – Beckett abszurd világa, ahol az idő megállt

Talán az első nap programjainak sűrűségét kompenzálta a második nap, aminek délutánján a Kecskeméti Rajzfilmstúdió egy tucat szerzői rövidfilmet mutatott be a közönségnek. Egyaránt szóltak felnőtteknek és gyerekeknek is. A kisebbek jókat mulattak a filmek láttán, a felnőtteket pedig inkább elgondolkodtatták.

A filmek után, szintén sietős léptekkel kellett haladnunk a Ruszt József Stúdiószínház felé, ha el akartuk érni a hét órakor kezdődő Godot-ra várva előadást. Az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős hallgatóinak vizsgaelőadása Beckett legismertebb drámáját dolgozta fel.

A szöveget egy az egyben meghagyták, így a második felvonás végére már érezni lehetett a közönségen, hogy fárad. Mivel egy nyolc fős osztályról beszélünk, így muszáj volt valahogy átalakítani Beckett koncepcióját.

A dráma négy szereplőjét (Vladimir, Estragon, Pozzo és Lucky) nyolc ember közt kellett felosztani. Így az lett a végleges megoldás, hogy gyakorlatilag minden színinövendék legalább egyszer minden szereplő bőrébe belebújt.

Újvidéki Művészeti Akadémia IV. éves hallgatói / László Sándor: Godot-ra várva / Fotó: SZín-Tár hivatalos Facebook-oldala

Vladimirnek a csokornyakkendője, Estragonnak a nyakkendője, Pozzonak pedig a szőrméje volt a megkülönböztető jele, így a szerepváltások teljesen egyértelművé váltak. A rendezés ötletes, de a közönség túlnyomó részének egyszerűen túl hosszú volt, és túl kevés dolog történt. Ami persze nem feltétlenül baj, elvégre… Ez Beckett világa.

Harmadik nap – Shakespeare-nap

Némi kétséggel sétáltunk a Stúdiószínházba a harmadik napon, hiszen egymás után két Shakespeare-előadás szerepelt a programfüzetben. Ráadásul két olyan darab, ami abszolút különbözik egymástól: a kolozsvári hallgatók öt órakor játszották az Ahogy tetsziket, nyolckor pedig már a Rómeó és Júliát láthatta a közönség.

Az Ahogy tetszik zsúfolt cselekményei, rengeteg szereplője ellenére belefért szűk másfél órába. A központi történetnek ez azonban nem ártott, sőt. Az Ardennes-i erdőt egy kicsit suta, a hallgatók által rajzolt fehér, virágmintás háttér szimbolizálta.

Őszintén szólva, az első tíz percben úgy éreztem magam, mintha egy gimnáziumi színjátszó kör előadásán lennék.

Aztán valami megváltozott: a színésztanoncoknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy már ne esetlenül járjanak-keljenek a színpadon, és hogy valóban elhiggyem, hogy a Rosalindát játszó lány igazából most épp fiú. A darab első és utolsó tíz percét éreztem igazán erősnek. Az elején metál zenére vergődő, majd smároló két lány a királyi udvar jólétét, elzártságát és vadságát mutatta meg.

Kolozsvári BBTE Színház és Televízió Karának II. éves hallgatói / Keresztes Attila: Ahogy tetszik / Fotó: A SZín-Tár hivatalos Facebook-oldala

Ennek az ellenpólusa volt a minimalista dallammal párhuzamosan játszódó utolsó jelenet, ami hihetetlen atmoszférát teremtett a kis színházteremben. Éreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki levegőt visszatartva várja, hogy vajon Orlando megbocsát-e a magát felfedő Rosalindának, aki alig hallhatóan, de már zokogva ismételgeti: „Fogadj el, mert a tiéd vagyok.” Nekem kétségtelenül ez volt a hét legszebb pillanata.

Ambivalens érzésekkel ültünk be másfél órával később ugyanennek az osztálynak a második előadására, a Rómeó és Júliára. Tudván, hogy ugyanazt az alkotócsapatot fogjuk látni (beleértve a rendezőt, Keresztes Attilát is), az Ahogy tetszikhez hasonló előadást vártunk. Tévedtünk – de még mennyire. A vígjáték giccses jelmezei a tragédiára letisztult, fekete-fehér ruhákká váltak, a túldíszített háttérből üres színpad lett, a gimnazista színjátszó-jelleg pedig teljesen eltűnt. Nem maradt más, mint Shakespeare legismertebb szerelmi története, egy tucat tehetséges színésztanonc, hat darab kellék, valamint díszlet gyanánt egyetlen egy deszka.

Akármilyen furcsa, ebben a nihilben láttam életem legcsodálatosabb Rómeó és Júliáját. Ha a színinövendékek tehetsége és a feleslegek (értsd: díszlet és jelmez) minimalizálása nem lenne elég, Keresztes Attila megtette azt, amit eddig nem mertek.

Megadta – mit megadta, tálcán kínálta! – a reményt a nézőknek, hogy a szerelmi történet ebben az esetben jól végződhet. Leírhatatlanul intenzív és megható néhány percet éltünk meg, amikor is Júlia felébredt, Rómeó pedig még az utolsó pillanatban ki tudta köpni a mérget.

Kolozsvári BBTE Színház és Televízió Karának II. éves hallgatói / Keresztes Attila: Rómeó és Júlia / Fotó: A SZín-Tár hivatalos Facebook-oldala

Így ezerszer mélyebb késszúrás volt az, amikor a fiatal pár boldog egymás nyakába borulása után Rómeó váratlanul mégiscsak összeesett és meghalt. A kolozsvári egyetem hallgatói abszolút megérdemelték a Szín-Tár Legjobb előadás-díját – mindkét vizsgaelőadásukért.

Negyedik nap – Balázs Zoltán marosvásárhelyi rendezése

A negyedik napon csak egy előadás szerepelt a programban, így ráérősen szállingóztak a nézők a Kamaraszínházba, hogy megnézzék a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves hallgatóinak Augusztus című előadását. Az egyórás nonverbális produkciót Balázs Zoltán rendezte. A rendezői munkásságát ismerve senki sem egy konvencionális darabot várt. Milyen igazunk lett! Négy mondat hangzott el egy óra alatt, noha az előadás alapja Schulz egy több száz oldalas novelláskötete volt.

Stúdió Színház Marosvásárhely hallgatói / Balázs Zoltán: Augusztus / Fotó: A SZín-Tár hivatalos Facebook-oldala

A színinövendékek egytől egyig olvasták a történeteket, sőt, elemezték is őket, ám az író mondanivalójának kifejezésére a mozgás volt az egyetlen eszközük. Az elején még próbáltuk követni a színpadon történő mozzanatokat, és értelmet társítani hozzájuk, de a közönség nagy része ezzel hamar felhagyott.

Ha a nagyérdemű már nem próbált kétségbeesetten belegondolni mindenfélét egy-egy mozdulatba, egy hihetetlenül szórakoztató előadást láthatott, aminek a ritmusa végig magával húzta.

A színpadkép itt sem volt túl hangsúlyos: néhány zsáknyi búza volt az összes díszlet és kellék egyben. A jelmezek egyhangúak voltak, így azokra sem irányult túl nagy figyelem. Verbális jelek hiányában pedig ténylegesen a mozgás volt az egyetlen, amin keresztül a színésztanoncok át tudtak adni valamit a nézőnek Schulz munkájából.

Ötödik nap – A Kaposvári Egyetem másodéves hallgatóit mély vízbe dobták

A találkozó záróakkordjaként a Mengele törpéi című előadást láthattuk, a Kaposvári Egyetem másodéves hallgatóinak tolmácsolásában. A Szín-Tár egyik szervezője, Réczei Tamás írta és rendezte a darabot, kimondottan ennek az osztálynak. A témaválasztás is érdekes, kettős érzetet kelt a nézőkben. Auschwitz-ról szól, de mégsem csak arról.

Kaposvári Művészeti Egyetem, Rippl Rónai Művészeti kar, 2. évfolyam / Réczei Tamás: Mengele törpéi / Fotó: A Szín-Tár hivatalos Facebook-oldala

A szenvedésről szól, de ugyanannyira a vidám életről is. Egy erdélyi magyar zsidó családról szól a történet, ahol a hét gyermek ráadásul törpe. Ezt a halmozottan hátrányos helyzetet próbálta az író a furcsa, sajátos humorával ellenpontozni – csekély sikerrel.

Teljesen jól működött volna a darab és úgy is egy egész történetet kaptunk volna, ha az író-rendező úr csökkenti az oda nem illő, esetleg nyomasztónak ható viccek számát.

A másodéves hallgatók jobban teljesítettek, mint amire számítottunk. Ez az első egész előadásuk, és nem csak a prózai színészet ismeretét és alkalmazását várják el tőlük, hanem énekelnek, zenélnek, sőt, a törpék megformálásához bábtechnikát is alkalmaznak. Le a kalappal a másodévesek előtt, érdekes előadást hoztak létre, aminek aligha voltak unalmas percei. Méltó befejezése volt az egyhetes fesztiválnak.