Amit most írok, az nem kritika, csak egy egyszerű nézőként tapasztalt egyszerű élmény. Más persze megteszi helyettem, mert szólásszabadság van és bármit lehet mondani. Hogy az hatással van a színészekre, az mellékes. Valóban? A Katona József Színház előadásában kritikától meggyötörtek csoportterápiáját tekinthettük meg a Színházak Éjszakáján.

Magyarázat a szövegkönyvre a színészek kezében

A Katonából kifelé kígyózó sorhoz, előadás előtt nagyjából öt perccel csatlakoztam. Már majdnem én következtem, mikor megszólított a mögöttem álló három külföldi fiatal, akiknek gyorsan vázoltam, hogy mi is ez a program és hogy karszalag nélkül sajnos nem tudják megnézni. Ők mosolyogva megköszönték a segítséget és tovább álltak. A terem szépen lassan majdnem meg is telt, bár foghíjak így is maradtak, amik kitöltése céljából jó előre leültem, az élő közvetítéshez szükséges állvány mellé.

Az estét Kocsis Gergely nyitotta meg, a következő monológgal:

Szeretném beavatni önöket egy ilyen, kedves kis előadás keletkezéstörténetébe. Úgy kezdődött, hogy augusztus 8-án vezettem az autómat, megcsörrent a telefonom és azt mondta az igazgatóm, hogy lesz ez a Színházak Éjszakája szeptember 22-én – akkor még ez egy nagyon távoli időpontnak tűnt –, és kérdezte, vállalnám-e, hogy grundolok, szervezek egy előadást a kritikáról. Ekkor én a megtiszteltetéstől alig kaptam levegőt, így a meghatottsággal vegyült teljesen odaadó szervilizmus azonnal igent mondatott velem. Minden megfontolás és belegondolás nélkül.

A közönség nagyon jó hangulatban volt, így a beszédet felszabadult nevetgélés övezte. Arról beszélt, hogyan érte meglepetésként, hogy a Színházak Éjszakája tájékoztató füzetébe, valamint az újságírók számára jóval a rendezvény előtt már információkkal kellett szolgálni. Ő ezeket nagyjából hasra ütésszerűen adta akkor, hiszen még el sem kezdett agyalni az egészen.

Kocsis Gergely: “Ezzel szemben az igazság az, hogy tegnap délelőtt ültünk össze az üggyel kapcsolatban” / Fotó: Szokodi Bea

„Így tehát, akik imádják a színházat és ekapcsán a sajtót is erősen figyelik, azok birtokolhatják azt a téveszmét, hogy mi itt hetek óta lázasan készülünk a Kritika című előadásra. Ezzel szemben az igazság az, hogy tegnap délelőtt ültünk össze az üggyel kapcsolatban” – vallotta be, amin mindenki jót derült, és a bejelentés magyarázatot ígért a minimalista megoldásra és a szövegolvasós előadásmódra, ami a darabot jellemezte.

Ízlések és pofonok?

Kezdetnek Kocsis a színpadon elhelyezett laptophoz sétált és bejelentve, hogy most egy kritikus szerepét veszi át. Hangosan felolvasta legújabb kritikája utolsó mondatát:

A Katona színészeinek ez a kétes minőségű színdarab sem okozott gondot. Játékuk a megszokott színvonalú, ám ez nem vígasz az estre.

Ezzel pedig elindította a darabot, a színészek elkezdtek beszivárogni a színpadra és a laptop mögül elvett papírokkal elvégezték a „papírgyakorlatot”. Volt, aki a szájába tömte, volt, aki dekorációt készített belőle, esetleg bekeretezte, széttépte vagy a szék csálé lábát támasztotta ki vele. A színpad egy terápiás ülés helyszínévé alakult, mindenki elfoglalta a helyét a félkörben elhelyezett székeken. Ahogy Kocsis Gergely fogalmazott tekinthettünk a megelevenített helyzetre úgy, mint egy elmeotthon előszobájára, tehát a káosz és a váratlan helyzetek adottak voltak, a kezelendő zavart pedig minden esetben a kritikák okozták.

Kocsis Gergely: „Van egy mondás, amit utálunk, mert amivel igyekszünk együtt élni és megbarátkozni, az a kritika” / Fotó: Szokodi Bea

„Van egy mondás, amit utálunk, mert amivel igyekszünk együtt élni és megbarátkozni, az a kritika – aminek a létjogosultságát már nem tagadjuk – és a hozzá való viszonyunk kénytelen megbélyegezni és tabunak tekinteni azt a frázist, hogy „ízlések és pofonok” – foglalta egy barokk körmondatba a csoportterápia egyik alappillérét Kiss Eszter, a csoportterápiát vezető orvos karakterében.

A sorok, amik végletes reakciókat generálnak

Miután tisztázták és együtt elkántálták, hogy a „kritika márpedig szellemi termék”, annak terápiás hatása alatt egymás után szólaltak fel a „betegek”. A karakterek között volt, akinél a figyelemhiány, a kisebbrendű érzés vagy éppen a magabiztosság csordult túl. Szirtes Ági és Keresztes Tamás karaktere egyszerűen képtelen volt belátni, hogy hiba lenne bennük, amit a pozitív kritikák hangoztatásával támasztottak alá: „Szirtes Ági minden szerepében hiteles, nyomorult, falusi színésznő, pénzsóvár, önző anyó, kéjsóvár nő, majd az üzleti életben akár a legkegyetlenebb módszerekkel is érvényesülni kész, gátlástalan, újgazdag…” – olvassa fel Ági a magasztaló kritika részletet, miközben házinak elmarasztaló keresését kapta. De azt nem talált.

Kritika: “Szirtes Ági és Keresztes Tamás karaktere egyszerűen képtelen volt belátni, hogy hiba lenne bennük” / Fotó: Szokodi Bea

Tamás karaktere pedig nem tudta feldolgozni a dicsérteket, tehetetlenül állt az olyan frázisok előtt, mint: „Amikor bejön Keresztes Tamás, az egyszerűen oltári, a nézőtér szétrobban a nevetéstől”; „ő mindig van előbb jelen – mégpedig nem kis súllyal –, mielőtt megszólal”; „nem tudom, mikor hatott rám ilyen erősen szellemileg és fizikailag is színházi előadás”. A végére már hisztérikusan sorolta az elismerő passzusokat.

Berlin, Alexanderplatz: Nem elég tisztességesnek látszani, annak is kell lenni! – Kritika

Arra voltunk kíváncsiak, a Katona hogyan mutat be a színpadon egy olyan kisembert a ’20-as évek végének Berlinjéből, aki tisztességessé akar válni, de annyira ostoba, hogy még önmagát sem látja reálisan, nemhogy a körülötte zajló sorsfordító eseményeket. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó legyen?

Tasnádi Bence az elmarasztaló kritika apropóján gondterhelten olvasta:

A fiatal színész korábban egyebek mellett Az Olaszliszkai egyik vádlottjaként nyújtott valóban katartikus alakítást, most azonban mintha egy rossz Benny Hill-paródiát néznénk.

Ezt követően azt ecsetelte, hogy ez a vélemény minden este nagy hatással van az alakításaira, és arra jutott, hogy azzal talán elkerülhetné az efféle kritikákat, ha minden darabban úgy játszana, mint Az Olaszliszkaiban.

A körön kívüli, hátra fordított székből Takátsy Péter jött előre a színpadra egy helyzetgyakorlatot eljátszani és azt mesélni, hogy ő épülni szokott a kritikákból. Olyanokat idéz, mikor úgy jellemzik, hogy „a személyiség által hitelesített” vagy „évekig gürcölünk ilyen pillanatokért a nézőtéren”.

És még van tovább is

Dankó István karaktere pánikszerűen magyarázta, hogy róla soha nem ír senki és a nevét is elfelejtik: „Nem baj, persze, én így élek. Az én nevemet mindig elfelejtik. Pedig van ilyen bor is, meg vonat… Meg rádió! Mindegy. A bor állítólag szar. Én mondjuk nem iszom bort, sörös vagyok. A büfés sem tudja megjegyezni. Mondjuk, lehet azért, mert sörös vagyok.”

Dankó István: “Nem baj, persze, én így élek. Az én nevemet mindig elfelejtik” / Fotó: Szakodi Bea

Hasonló gondokkal küzdött az önbizalomhiányos Elek Ferenc karaktere, aki néha előtűnt a háttérből és számon kérte kollegáit: „Nem szóltok hozzám. Ott állok egy órája és nem szóltok hozzám. Senkinek nem kívánom azt az érzést, mikor lejövök a saját premierem után a színpadról és a kollégáim megkérdezik tőlem, hogy láttam-e az előadást”. Ezt követően újra a háttérbe vonult és csendesen búslakodott.

Sokszor utalás történt a színfalak mögött, egy elkülönített részen tartózkodó Máté Gáborra, akinek az indulatait vagy mély depresszióját injekciókkal kellett kezelni, hiszen ő volt a legsúlyosabb helyzetben. Nem magasztalták az egekig, nem felejtették ki, hanem rossz kritika érte.

Máté Gábor jól odapörköl az értelmiségnek Hermokratész filozófusként lagymatag mozgással, elernyedt hassal, pávatag tekintettel, lepukkant, gondozatlan öltözékben érkezik a deszkákra

– idéz egy kritikustól, aki elmondása szerint egy dietetikus és egy fitnesz edző szemével követi nyomon alakításait már tíz éve.

A színészek a saját nevükkel játszottak, így igazából egy izgalmas vacillálásra késztették a nézőket, hiszen ki tudja, hogyan reagálnak igazából ezekre az olykor túlzó, olykor bántó sorokra. Miért ne lehetne ez a valódi reakciójuk? Ezt a dilemmát azonban az utolsó percekben eloszlatták, ugyanis mindenki a tőle jobbra lévő szélbe – és azzal együtt szerepbe – ült át. A körforgást érzékeltetve a darab elejéből még eljátszottak egy jelenetet.