Nagyon nehéz szeretnünk valakit, akit nem ismerünk, akinek csak árnyéka van, akivel nem beszéltünk még sohasem. Akit csak ordítani hallunk, akinek nincs hova mennie, nincs mit ennie, aki más mint mi. Máshogy néz ki, máshogy hallgat, beszél, él. A 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon bemutatott A te neved című film azonban ráébreszthet minket, hogy valójában mennyire könnyű.

“Este van, este van: kiki nyúgalomba…”

Hirdetés

A Toldi moziban került bemutatásra a Szent Egyed katolikus közösség hajléktalanokat segítő mozgalmát ismertető dokumentumfilm, amely három fedél nélküli életén keresztül enged számunkra betekintést az utcán didergők világába.

Egy elképesztően nehéz témát feszegettek a film amúgy nem hívő készítői. A filmet Domokos János rendezte. Először is a hajléktalanok helyzetének megítélése talán soha nem volt még ennyire problémás, mint napjainkban. És habár a film egyáltalán nem politikai célzattal készült (2016 elején kezdődött a forgatás, az utolsó jelenetre pedig 2017 végén került sor), mégis mellbevágó az aktualitása és ijesztő a valóságossága. Másodszor pedig igen merész vállalkozás egyensúlyozni a vallásos és profán művészeti alkotások közötti vékony pertlin.

A léghétköznapibb mondanivalók és cselekedetek abszolút transzcendenssé emelése valahol a hitélet kudarca.

A hívek többsége még mindig nem tartja fontosnak a szeretet valós definiálását vagy a normák betartására ösztökélő, diplomatikus párbeszédet.

Jelenet a filmből / Fotó: verzio.org

A film nyitójelenete egy templomban játszódik, a hívek egy szentmisén belül emlékeznek meg elhunyt, hajléktalan társaikról. Talán nem voltam egyedül az érzéssel: aggódtam, hogy a valóban példaértékű, vallásos üzenet mondanivalója elvész. Féltem, hogy a film készítői elérhetetlen magasságba helyezve, teológiai szempontok alapján boncolgatják majd az említett kérdést. Végül kellemes csalódás volt realizálni, hogy valójában az elhunytakra való megemlékezés motívuma végigível a cselekményen.

“Pendül a kapa most, letevé a gazda”

A nyitójelenet után lassan megismerkedhetünk a közösség tagjaival is, akik munkájuk és tanulmányaik mellett önkéntes segítséget nyújtanak a rászorulóknak. Eleinte csak bemutatkoznak, elmesélik, hogyan ismerkedtek meg a szervezet tevékenységével. Fontosnak tartják, hogy hitüket ne csak a templomban ülve gyakorolják, hanem valóban tegyenek valamit a világért, embertársaikért, és valahogy ők is tudják közvetíteni az istenszeretet méltóságát. Egy vidékről érkező egyetemista már több éve tagja a közösségnek. Számára hihetetlen váltás volt a fővárosba való felkerülés. A tipikus modern élet képe helyett nyomort látott maga körül. Ez a feszélyezettség vezérelte őt a mozgalomhoz: “Nagyon zavart, frusztrálva éreztem magamat, hogy ennyi itt a nyomor” – fogalmazott.

A közösség budapesti vezetője, Szőke Péter is feltűnik a vásznon, elárulja, hogy kis csapatuk naponta százhúsz hajléktalant lát el. Ám támogatások és adományok nélkül nem tudnák fenntartani magukat. Sokan támadják őket, hogy valójában nem segítenek a rászorulókon, hiszen nem mozdítják ki őket eredeti helyzetükből. Ugyan kapnak ételt, de tovább éheznek, s ugyan úgy tűnik, imádkoznak értük, de megváltás nem érkezik. Anikó, a közösség másik vezetője szerint azonban néha értékesebb egy beszélgetés. Ezeknek az embereknek legnagyobb fájdalma ugyanis nem a fizikai szükségletek kielégítésének hiánya, hanem sokkal inkább a rájuk nehezedő magány. Egy beszélgetés, egy partner néha többet ér minden falatnál.

 “De vajon ki zörget?”

Fogalmunk sincs. Tulajdonképpen nem is sejtjük, kik mellett haladunk el nap mint nap, és kik felett ítélkezünk vádak nélkül. A film megismertet velünk három életutat. A legérdekesebb pedig igazából az, hogy ezek az esetek velünk is bármikor megtörténhetnének. Nem tudhatjuk, mikor ér minket is egy olyan csapás, melynek hatására elvesztjük mindenünket, de legfőképp önmagunkat. Árpi katonaként szolgált, de anyja halálát nem tudta feldolgozni. Az alkoholba menekült, majd elvesztette mindenét. “Ha nem ismertem volna meg Anikóékat, már rég alulról szagolnám az ibolyát” – jelenti ki Árpi, aki a közösség segítségével tudott végre lemondani az alkoholról.

Gyula is egy szerettének elvesztése miatt zuhant depresszióba és vesztette el a munkáját, majd később lakását is.

Apjánál tüdőrákot diagnosztizáltak, a családi tragédia első felvonása után pedig szünet nélkül folytatódtak a további csapások: bankot rabolt, könyvtárakból kiadványokat lopott. Végül négy évre börtönbe került. Kedvesének segítségével tudott lábra állni, munkát vállalt Olaszországban.Úgy tűnt, minden megoldódott. A nő félrelépése után azonban úgy érezte, elvették tőle az utolsó esélyt is, hogy normális életet élhessen. “Valakit nagyon nehéz szeretni… de nem az emberek múltja számít, hanem az, hogy amikor vele vagyok, akkor, abban a pillanatban tudjam szeretni” – mesél nekünk a közösség egy tagja Gyuláról.

“Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!”

A film során megismert harmadik hajléktalan az Ördög becenévre hallgat. Szerinte hiába minden jóindulat, egy félresiklott életpálya nyilvánvalóvá válása elég ahhoz, hogy valaki a társadalom Luciferévé váljon. “3 millióért újíttattam fel a lakásomat: galéria, beépített szekrénysorok, tolóajtós… nem húzós, tolós. A tévészékházzal szemben laktam. Aztán meghalt anyu, meghalt apu, majd elköltöztem a Kismaros utcába és 100 ezer forint adósságom lett. Az önkormányzati maffia vette el a lakásomat. Mindenemet, szó szerint mindenemet elvették, még apám urnáját is kidobták…. Bocs… kijött a könnyem…kijött a könnyem…bocs” – meséli könnyek között Ördög.

Anikó számára megrendítő, hogy az emberek néha milyen közönyösek a másik iránt és mennyire nem értik, hogy valójában emberi életekről van szó.

Sokszor még a kórházi ápolók sem hajlandóak ellátni a rászorulókat higiéniájukra hivatkozva. Ilyenkor Anikó maga látja el a betegeket, habár ő nem kap érte semmiféle fizetséget. “Olyan volt, mint egy kisgyerek, állandóan sírt és remegett, és folyton azt kérdezgette, hogy ugye nem hagyom-e itt. Nagyon megérintett akkor is és most az a fajta emberi kiszolgáltatottság, amivel folyamatosan találkozom” – emlékezik vissza az egyik ilyen esetre Anikó. A végén nem bírja tovább, elsírja magát. Camus pedig forog a sírjában.

“Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen, mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”

Ugyan A te neved dokumentumfilm, de nem él a tények vagy információk felsorolásának lehetőségével. A film nem ismertetni, hanem elgondolkodtatni akar. A rendező nem alkalmaz művészi, esztétikai beavatkozásokat sem, de pont ezért lesz az alkotás sokkal életszerűbb. Nincs színészi vagy kamerajáték, nincsenek betanult dialógusok, mesterkélt mondatok, nem törekszik elérni semmilyen hatást, de nincs is rá szükség. Kiváló embereket szólaltatnak meg, így hihetetlenül megrázó és mély a film egész kompozíciója és mondanivalója.

Jelenet a filmből / Fotó: verzio.org

Elsősorban ez annak köszönhető, hogy egészen hétköznapi dolgok tűnnek fel a vásznon, csak épp sokkal közelebbről, egy teljesen más megvilágításban. Amiről azt hittük, hogy tudjuk és ismerjük, kiderül, hogy valójában mégsem. A megszokott Kálvin tér, a Rákóczi tér, Ferenc körút, Duna-part képei tűnnek fel előttünk, de mindezt most a hajléktalanok perspektívájából nézve.

Nem a négyes metró a lényeg, de nem is a naplemente fényeiben tündöklő folyó vagy az üzletsorok. A város átalakul, menedékhellyé, egy utolsó eséllyé válik minden egyes sarok.

A hajléktalanok élete többé már nem csak egy zavaró tényező, hanem ismerősei, barátai leszünk ezeknek az embereknek, még ha csak a vásznon keresztül is. Igen, vannak ordibáló, szexualitásra kiéhezett utcalakók is, akik minden járókelőben ellenséget, sorsuk okát látják. De be kell látnunk, hogy még a legnehezebb személyiségű emberek is emberek.

“Este van, este van… a tűz sem világit”

A film személyessé teszi a hajléktalanság problémáját. Rá kell jönnünk, hogy minden elmulasztott pillanat vagy egy szemrehányó tekintet ezekre a tehetetlen személyekre egy újabb ostorcsapás árokba sodródott életükön. Ők is hozzánk hasonló emberek, van humoruk, műveltek, együtt szavalják A walesi bárdokat vagy a Családi kört, mesét mondanak, énekelnek az arra térő roma gyerekekkel. Legtöbbjük nem hajléktalanként akar meghalni. Ha nem is látjuk, igenis küzdenek azért, hogy újra visszataláljanak önmagukhoz. Említésre kerül pár sikertörténet olyan emberekről, akik több évnyi hajléktalanság után szereztek munkát és biztos megélhetést. De a közösség több tagja is arról számol be, hogy valójában nem ez a siker.  

Sokkal nagyobb eredmény az, ha az emberek belátják, hogy az utcán élő emberek a magány, a tehetetlenség, a szeretet elvesztése miatt kerültek kiszolgáltatott helyzetbe. Semmi másra nincs szükségük, csak ránk, a mi szolidaritásunkra.

Valahol ezért is abszurd, hogy törvényeken keresztül próbálják eltüntetni ezeket az embereket. Ezzel végérvényesen megfosztják nemcsak őket, hanem minket is a szeretet munkálkodásától. Minden ilyen rendelkezés végzetes lehet a hajléktalanok számára. Ördög arról is mesél, hogyan raktak teljesen hasztalan korlátokat a fekvőhelyére, hogyan dobálták ki azt a kevés dolgot is, amije volt, és hogyan kergették el “lakhelyéről”. Mégis milyen feje tetejére állított világban élünk, ahol a szolidaritás bűncselekmény és a semmitől való megfosztást legalizálják?

“Majd a földre hintik a zizegő szalmát… s átveszi egy tücsök csendes birodalmát…”

A film nem győzött meg semmiről, hanem egész egyszerűen szándék nélkül hatott rám. Teljesen mindegy, hogy vallásosak vagyunk-e vagy sem, hiszünk-e Istenben vagy sem, de az embertársainkat szeretni kell. Akkor is, ha nincs hol lakniuk, ordibálnak és sértegetnek, de akkor is ha van hol lakniuk és úgy ordibálnak, úgy sértegetnek. A szeretet nem várhat, a szeretet nem bír halasztást, mert szeretni most kell. Egymást.

A legapróbb cselekedetek is sorsfordítóak lehetnek, és muszáj magunkban realizálnunk, hogy bármennyire is klisé, nem szabad külső tényezők alapján ítélni. Mind ugyanúgy emberek vagyunk, hibákkal, tragédiákkal, félrelépésekkel, bűnökkel. És állja utunkat bármilyen törvény, korszellem vagy propaganda, az emberi élet még mindig mindennél fontosabb. Mi is tehetünk valamit valakiért: egy hajléktalanért, egy menekültért vagy a mellettünk élő emberért. Minden apró jócselekedet egy lehetőség, egy esély saját magunk és a világ jóvátételéért. A hajléktalanság egy társadalom problémája, mi pedig adósok vagyunk nekik. Adósak vagyunk a szeretettel…

Hirdetés