Az eddig megjelent drámái, három verseskötete és számos színpadi szövege után megjelent Závada Péter legújabb, Je suis Amphitryon című drámája. A ContextUs második születésnapja alkalmából, kötetbemutató-jelleggel erről a szövegről és az ebből készülő előadásról beszélgettünk Petivel, valamint arról, hogy mit gondol a kortárs magyar színházról.
Egy olyan történetről van szó, amit az antikvitás óta már többször (legalább háromszor) megírtak, Peti szerint azonban nem lehet elégszer visszanyúlni Amphitryon vagy mondjuk Oidipusz király történetéhez, hiszen ezek „a drámairodalom alapkövei”. Mindkettő alapvető emberi kérdéseket fogalmaz meg és univerzális szövegeknek számítanak. A dráma alapvetően lételméleti (Ki vagyok én?) és ismeretelméleti kérdésre (Honnan tudom, hogy mi valóság?) fókuszál. Többször vígjátékként írták meg, de a Závada-átiratban – aki elsősorban Kleist drámájára alapoz – egyértelműen tragédia lett a műből, amelynek komolyságán a szövegben néhol felbukkanó irónia és humor könnyít.
A cím és a történet is Amphitryont állítja középpontba, de egyesek számára Alkméné lehet a főszereplő – ugyanannyira az ő tragédiája is, mint az uráé.
A mostanában maguknak egyre több teret szerző feminista mozgalmak az olvasó gondolatait akarva-akaratlanul is befolyásolhatják, de a szerző maga is állítja, hogy „A Je suis Amphitryon egy feminista dráma – legalább is ezt szeretném hinni.”
Az összes szereplő közül Alkméné története van a legradikálisabban újraolvasva, sőt, Amphitryon el is mondja a feleségének: „Általad lehetek címszereplő.” Valójában az egész dráma Alkméné tragédiája, a férje csak elszenvedi azt. Ha belegondolunk, ez tulajdonképpen egy bibliai József-történet. Amphitryon kísértetiesen hasonló helyzetben van, mint József – senki sem kérdezi meg a véleményét, mielőtt cselekszenek.
Az Amphitryon-tragédiának alapja az énvesztés és az identitás elvétele. A digitalizáció jelenleg igen nagy szerepet tölt be az életünkben és illett volna a történetbe. Egy-egy apró utalást ugyan találunk néhol a szövegben arra, hogy mai környezetben zajlanak a cselekvések, de a digitalizáció mégis kívül marad a drámán. Peti elmesélte, hogy a Je suis Amphitryonnak volt egy másik, hosszabb változata is, amiben nem csak felmerült a virtualitás, hanem egészen hangsúlyos lett. Ő így fogalmazott:
Ez egy dekonstrukciós kísérlet volt, először le akartam bontani a drámát, aztán a színházra vonatkozó részeket… A végén két mesterséges intelligencia vette volna át Alkméné és Amphitryon szerepét és chatdrámába ment volna át a történet.
Ezt az ötletet azonban elvetette, mert ez már szétfeszítette volna a drámaszöveg kereteit. Szóba került aztán a szántszándékkal történő, általában snassz (túl)aktualizálás, ami Petitől igen távol áll, hiszen „annyira ebben élünk, hogy nem biztos, hogy ezt ennyire szájba kell rágni.” Milyen igaz!
A drámaszövegben rendre megjelennek a különféle színházelméleti reflexiók, mondhatni önreflexiók. A performatív fordulat óta egyre többet látunk ezekből a művészetekben, de a szerzőnek ezzel konkrét és érthető célja volt. „Az, hogy a színpadon próbálom megteremteni a valóságot, nem lehet egyeduralkodó a színházban.” – mondta – „Én soha nem azért jártam színházba, hogy beüljek a meleg székbe, belesüppedjek egy történetbe és két óra múlva felálljak, kvázi felébredve az álomból. Mindig azt szerettem, ha a színház önmagára vagy a környező világ működésmódjaira reflektál.
Log into Facebook | Facebook
Log into Facebook to start sharing and connecting with your friends, family, and people you know.
Peti aztán arról mesélt röviden, hogyan kerültek össze, valamint hogyan alakult az alkotófolyamat Geréb Zsófia rendezővel és Varga Zsófia dramaturggal. Mint mondta, senki más nem írt bele, csak az ő mondatai szerepelnek a drámaszövegben – csak az idő- és térdramaturgiába, valamint a jellemek fejlődésébe szóltak bele a lányok. Geréb Zsófi rendezői stratégiája szerint az előadásban két síkon zajlanak majd az események – a szöveg síkján és a cselekvés síkján. Érdekes lesz figyelni, hogy a mozdulatok mikor narrálják a szöveget, és mikor mondanak egymásnak ellent. Ezek a cselekvések abszolút a rendező vízióiból születtek, hiszen konkrét akciók és szerzői utasítások egyáltalán nem voltak sem a szövegben, sem Peti fejében. Egy különleges drámaszöveg született, amit a szerző szövegfolyamnak vagy tudatfolyamnak hív.
https://contextus.hu/zavada-peter-nem-hiszek-a-versek-onterapias-hatasaban/
Závada Péter egy sokoldalú alkotója a kortárs magyar irodalomnak. Slam poetry-vel kezdte, versírással és verseskötetekkel folytatta, a színháztudomány felé fordult, mára pedig egyre több dramaturg munkát kap különböző színházaktól… Amikor arról kérdeztem, szeretne-e továbbra is egyszerre foglalkozni a lírával és a drámával, vagy visszafordulna-e a slamhez és a verseléshez, abszolút egyértelmű választ kaptam: „A verstől soha nem távolodtam el. Én a drámát is versben képzelem el. A vers annyira konstans az életemben lassan már húsz éve, hogy nem hiszem, hogy ez valaha változni fog. A színház pedig egyrészt egy közeg, ahova nagyon jó bejárni, másrészt egy megélhetési forrás. Abszolút megtaláltam a helyemet.”
