A Trafó nagytermében kialakított mikrotérben (hiszen a játszóhely gyakorlatilag néhány négyzetméterre korlátozódik) durván két óra alatt hat élettörténetet ismerünk meg. A hat egymástól radikálisan eltérő alak személyes traumái és vívódásai hihetetlen hévvel és őszinteséggel kerülnek felszínre. Emiatt könnyen előfordulhat, hogy a nézőnek napokkal később is az előadás során boncolgatott kérdések cikáznak majd a fejében. Ki vagyok én? Számítok egyáltalán? Szükségem van erre? Jó nekem ez így? Én önmagam vagyok? Kritika a Je suis Amphitryon előadásról.

Konkretizálatlan tér és kérdéses idő

A színházterembe belépve rögtön az az érzés fogott el, hogy egy amerikai, kertvárosi család idilli otthonába vagy Shephard Hamisítatlan vadnyugatának díszletébe érkeztem (ami egy klasszikus amerikai konyha). Amphitryon története viszonylag közismert: Jupiter felveszi Amphitryon hadvezér alakját, hogy annak asszonyával háljon, de utóbbi nem veszi észre, hogy a fölötte ziháló alak nem a férje. Az ismert mítosz szereplői eredetileg tehát az antik Görögországból jönnek.

Az már más kérdés, hogy Geréb Zsófia, a rendező úgy döntött, hogy kilencvenes évekbeli, amerikai sztereotípiákat formál belőlük – de erről majd később.

Ehhez az alapvető földrajzi és kronológiai ellentéthez adódnak még hozzá a Snoop Dogg-idézetek és a kortárs nemzetközi színházra való utalások. Ezeket egybevéve mind az időbeliség, mind a térbeliség teljes mértékben kuszává válik, már úgy az előadás tízedik percében. A kezdetben kicsit zavarosnak ható diverzitás az előadás végére érdekes módon eltűnt, ez pedig legfőképpen a sokszínű színészeknek és az abszolút nyitott szövegnek köszönhető.

Geréb Zsófia-Závada Péter: Je Suis Amphitryon

Szöveg > előadás

Azt kijelenthetem, hogy a Je suis Amphitryon ugyanúgy megállja a helyét könyvdrámaként, mint ahogy a színészek száját elhagyó szövegfolyamként. Adott tehát egy (Závada Péter által versdrámaként definiált) drámaszöveg, amit nem kis feladat volt a dramaturgnak és a rendezőnek úgy színpadra alkalmazni, hogy a textus maga ne sérüljön. Úgy döntöttek tehát, hogy az egészet gyakorlatilag ketté vágják, és két síkon zajlik a történet: a cselekvés és a szöveg szintjén.

Ez erős polifóniához vezetett, ugyanakkor mégis voltak pillanatok, ahol azt éreztem, hogy a kettő összeér. Ilyen volt, amikor Amphitryon (mármint tényleg ő, nem pedig az ő alakját felvett isten) magáévá teszi Alkménét, közben pedig saját magáról beszél.

Vagy az, amikor Alkméné a férjével való viszonyáról mond el egy igen hosszú monológot a tésztagyúrás közben. Ezekben a pillanatokban találkozott és alakult koherens egésszé cselekvés és szöveg. Az előadás érdekes és abszolút fordulatokkal teli – elsősorban azok számára, akik előtte nem olvasták a drámát. Mivel én többször is végigolvastam, így az utolsó, improvizált jelenetet leszámítva minden monológnál tudtam, hogy mi fog elhangzani. Minden monológnál, igen, hiszen ez a dráma egy, néha a menádok kara által félbeszakított monológlánc. Ezeket a többoldalas szövegrészeket majdhogynem lehetetlen érdekesen színpadra vinni.

Závada Péter Amphitryon-sztorija – Tudósítás / ContextUs

Egy olyan történetről van szó, amit az antikvitás óta már többször (legalább háromszor) megírtak, Peti szerint azonban nem lehet elégszer visszanyúlni Amphitryon vagy mondjuk Oidipusz király történetéhez, hiszen ezek „a drámairodalom alapkövei”. Mindkettő alapvető emberi kérdéseket fogalmaz meg és univerzális szövegeknek számítanak. A dráma alapvetően lételméleti (Ki vagyok én?)

A két főszereplőnk beszédmódja helyenként indokolatlanul lassú volt és olyankor akaratlanul is a nézőkkel szemben elhelyezett faliórára pillantottam. A monotonitás hibájába azonban egyszer sem esett bele az előadás. Az alkotók érezték a ritmust, így a hosszabb monológok után rögtön behozták a kórust, akik sajátos humorral és néhány szavas utalásokkal gyorsították a tempót. De hát a mindennapi életünk is ilyen, folyamatosan váltakozó dinamikával bír!

A mindennapok és a szürreál korrelációja

Az előadás röviden szólva a kisember hétköznapjainak apró örömeit, kudarcait és égbekiáltó vívódásait mutatja meg nekünk. De hogy ne dőljünk ennyire a konvencionális színház felé, az egészhez hozzátesz egy jó nagy adag szürrealitást (vagy emberfelettiséget, másik dimenziót, ha úgy tetszik). Már elhangzott néhány monológ, mire feltűnt, hogy az éppen beszélő alak mintha láthatatlanná válna a többiek számára. Egyszerűen elsétáltak Sosias mellett, rá sem néztek, amíg az beszélt.

Az volt az érzésem, mintha a kertvárosi konyhában szakadatlanul zajlana az élet, de az adott szereplő egy másik síkon mozogna.

Mikor elkezdtem jobban odafigyelni a viszonyokra, azt is észrevettem, hogy egy-két esetet leszámítva nincsenek interakciók sem emberek, sem istenek közt. A mitologikus téma lehetővé teszi (sőt, megköveteli) egy kétszintes dráma születését, amelyben halandók és halhatatlanok egy és ugyanazon világban élnek. Ez adja az egész történet szürrealitását: Merkúr és Jupiter ugyanolyan otthonosan, felszegett fejjel sétálgatnak a konyhában, mint a házigazda Amphitryon. Mintha az abszolút normális dolog lenne, hogy egy istennő énekel Snoop Dogg-ot a konyhámban…

Geréb Zsófia-Závada Péter: Je Suis Amphitryon

De úgy látszik, ez senkit sem zavar, hiszen senki sem veszi észre. Gyakorlatilag hat, egymástól teljesen különálló individuumot látunk a színpadon. Mind a hatan a saját szólamukon játszanak és a saját témáikat nyüstölik (és ebből a szempontból Závada drámaszövege kísértetiesen hasonlít a Csehov-drámákra).

Ez most Bánfalvi Eszter vagy Alkméné? Lestyán Attila vagy Jupiter?

Az előadás hat szereplőjének nem csak a belső tulajdonságaik és nézeteik térnek el radikálisan egymástól, de a fizikai adottságaikat illetően is alapjaiban különböznek. A férfi-női egyenlőség fontos a történet szempontjából, így a három nő-három férfi karakter szimmetriája már magában is jelentést hordoz. Egyik nem sincs elnyomva vagy a másik alá rendelve – elvileg.

A címszereplő Amphitryont Kovács Krisztián játssza, aki amennyire passzív szereplője a drámának, annyira aktívvá válik ebben az előadásban.

Az ő monológjai a leghosszabbak, az ő vívódása és visszaemlékezései, elbeszélései által ismerjük meg egyáltalán a történetet. A textusbeli aktivitásához társul még egy fontos tényező, ami talán az egyik kedvenc szegmensem az előadásból: Amphitryon főz. Mikor először megtorpant a díszletbe helyezett tűzhely előtt, a közönségnek háttal, azt hittem, csak néhány percig úgy tesz, mintha… Aztán megéreztem a fokhagyma illatát, a paradicsom aromáját, később pedig a tojásrántotta alatt kezdett sercegni az olaj. Már a főzés aktusa is megkérdőjelezi Amphitryon nemiségét és identitását, ha azt nézzük, hogy a konyhai munka tradicionálisan női feladat.

Geréb Zsófia-Závada Péter: Je Suis Amphitryon

Emellett pedig ez is egyfajta elidegenítési effektusként működik a színházban, hiszen azt az érzést erősíti a nézőben, hogy magát a valóságot látja. Persze az Alkménét alakító Bánfalvi Eszter is meg-megfordul a konyhában, de ő a többi házimunkáért felelős: mos, mosogat, vasal, takarít.

Az előadás legőszintébb alakítása az övé volt: a selyem pizsamával, a könnyező szemekkel, a kora reggeli csoszogással együtt.

Ahogy pedig az utolsó monológjában levette a parókáját, úgy másodperc töredéke alatt szertefoszlott Alkméné, és Eszter lett belőle, a színésznő. Lestyán Attila Jupiterként az egyik legmegmosolyogtatóbb szereplője a darabnak (a humora még a hasát kidüllesztő Sosias-szal vetekszik). A fizikai adottságaiból adódóan már a megjelenése, a tartása is mosolyra készteti a nézőt. Egyébként valahogy ilyennek képzeltem Jupitert: egy pökhendi, ki-ha-én-nem, egocentrikus lénynek. Az ő szöges ellentéte Jaskó Bálint, aki a kilencvenes évekbeli amerikai férfiállat sztereotípiájának öltöztetett Sosiast alakítja. Noha egy, a szerencsétlenkedésével már-már nevetségességbe hajló alakról van szó, az ő monológjai körbejárják a dráma legtöbb említett témáját: a nő-kérdést, az identitás elvesztését, a kapcsolatokat, a függést stb.

Geréb Zsófia-Závada Péter: Je Suis Amphitryon

Kőszegi Mária, Charis szerepében, a leghatározottabb és legkarakánabb házvezetőnő, akit valaha láttam. Az ő antifeminista gondolatai olyan éles ellentétben állnak Alkméné modern, feminista életfelfogásával, mint amilyen erős a differencia Charis és Sosias közt – elméletileg boldog házasok. Kétségtelenül Merkúr (Mentes Júlia) alakja a legharsányabb az egész előadásban, ahol el is hangzik a saját szájából: „Túl sok vagyok.”

Ez, akármennyire is oda nem illőnek tűnik, szükséges a darab dinamikájához.

A majdnem fülsüketítő nyerítése (ami a nevetés sokszoros hatványozása) kizökkenti a nézőket az azt megelőző mély amphitryoni gondolatmenetből. Minden szélsőségével együtt nagyszerű színészi hatos-fogat állt össze erre az előadásra.

Szereplők

Amphitryon: Kovács Krisztián

Alkméné: Bánfalvi Eszter

Jupiter / Első menád: Lestyán Attila

Merkúr / Második menád: Mentes Júlia

Sosias / Harmadik menád: Jaskó Bálint

Charis / Negyedik menád: Kőszegi Mária

Alkotók

Díszlet, jelmez: Horváth Jenny

Dramaturg: Varga Zsófia

Író: Závada Péter

Rendező: Geréb Zsófia

ÉRTÉKELÉS
Előadásmód
8
Színészi játék
8
Díszlet
10
Hangulat
7
Dialógus
9
Rendezés
8