Európa ipari lejtmenete és a kettős szorítás csapdája
A nemzetközi versenyben Európa pozíciói drámaian meggyengültek: az elemző emlékeztetett rá, hogy „a világ húsz legnagyobb vállalata között egyetlen európai sincs (a legelső európai cég csupán a 24. helyen szerepel).” A kontinens nemcsak a digitális térben vesztett teret, hanem a hagyományos ágazatokban is szorongatott helyzetbe került.
Zsiday Viktor meglátása szerint Hans-Werner Sinn német közgazdász diagnózisa a német ipar hanyatlásáról pontos képet fest. A müncheni professzor előadását Orbán Viktor is megosztotta korábban, felhívva a figyelmet az európai ipari bázis leépülésének veszélyeire.
Kína a 2001-es WTO-csatlakozása óta tudatos iparpolitikával, állami hitelekkel és esetenként szabadalmi jogsértésekkel építette ki dominanciáját.
Mára az autóiparban, a vegyiparban és a gépgyártásban is közvetlen kihívójává vált az európai gyártóknak, miközben a munkabérek Kínában továbbra is jóval alacsonyabbak.
Az elemző szerint a kontinens előtt két út áll: „vagy elfogadja az alacsonyabb reálbéreket (ami a lakosság számára politikailag elfogadhatatlan), vagy védővámokkal, iparpolitikával és protekcionista falakkal védi meg a piacát.” Az egységes európai fellépést ugyanakkor bénítja a tagállamok közötti érdekellentét és a bürokratikus lassúság.
Németországban a lejtmenet valójában már 2017–2018 óta, még Angela Merkel kancellársága idején elindult, de a magas energiaárak és az infláció mostanra tette azt a mindennapokban is érezhetővé a lakosság számára.
Magyarország és a kelet-közép-európai térség alacsonyabb bérszintje némi felzárkózási esélyt kínál a lassan növekvő uniós környezetben is, de a német gazdaság tartós gyengélkedése súlyos korlátot jelent a hazai növekedés számára.
