Zsótér Sándor egyszerre rendező, színész, dramaturg és egyetemi tanár. Zalaegerszegtől a Magyar Állami Operaházig az ország számos színházában rendezett már. A legfrissebb Brecht-rendezéséről, az egyetem kertjébe megálmodott előadásáról, valamint a magyar színházi élet lehetőségeiről és lehetetlenségeiről beszélgettünk.

Hirdetés

ContextUs: Kevés olyan színész-rendező van ma Magyarországon, aki az ország szinte összes létező színházát végigjárta. Te az egyik legsokoldalúbb színházrendezőnk vagy. El-elfogadsz ajánlatokat színházaktól, de évek óta mégis szabadúszó vagy. Semmi főrendezői vagy vezetői pozíció…

Harminchárom éves koromban művészeti vezető voltam Szolnokon. Egy évig. (nevet) Különféle színházakkal természetesen szerződésben vagyok három-három évre, ennél tovább azonban soha.

ContextUs: Élvezed ezt a folytonos újdonságot, amit a szabadúszás és az ide-oda szerződések magukban foglalnak? Mindig más színészekkel, más helyeken dolgozni.

Van benne élvezet is, de ugyanannyira kényszer.

ContextUs: Egyszer azt mondtad, hogy gondolkodtál már társulatalapításon, de ezt hamar elvetetted.

Én? Soha. (szünet) Na, jó, egyszer egy pillanatra felvetődött.

ContextUs: Végül miért vetetted el? Most is egyfajta mag alakult ki körülötted Ungár Júlia dramaturggal, Ambrus Mária díszlettervezővel és Benedek Mari jelmeztervezővel.

Persze, de ez egészen más. Ők inkább társaim az elvetemültségben. A társulatért viszont a társulatvezetőnek kell felelnie, tehát nekem kéne. Szerintem az is bolond, aki ma ezt megpróbálja. Minden tiszteletem az övék, de képtelenség. Őrült karizmatikus képesség kell hozzá.

Zsótér Sándor Törőcsik Marival / Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

ContextUs: Az említett alkotócsapaton kívül több színész is van, akik rendszeresen szerepelnek a rendezéseidben. Innen már csak egy köpés a saját társulat.

Ezek a színészek nem akarnak mindig velem dolgozni. Nekik az a jó, hogy alkalmanként velem vannak. Egy társulat esetében állandó együttműködésről kellene beszélni.

ContextUs: Mondhatjuk, hogy kialakulóban van egy kapcsolat a budapesti Maladypével is? Hiszen ebben az évadban két rendezésed is műsoron volt (III. Richárd, A Balkon). Miért térsz oda vissza évadról évadra?

A Maladype esetében egy független színházról beszélünk. Elhívott a vezető, aztán újra, aztán nem hívott, aztán megint hívott, amikor szükségét látta. Ő biztos lehet benne, hogy megyek, akkor a társaimmal együtt a nem túl bőséges anyagi eszközökből megpróbálom a legjobbat és a legszebbet kihozni. Mindezt úgy, hogy ne legyen nyoma annak, hogy nincs pénz. Szívbéli jóság, érdeklődés, meg az ott lévő emberek: ez így együtt.

ContextUs: A Balkon című előadásban kicsit nyilvánvalóbb az anyagi korlátoltság, hiszen a független Maladypében rendezted.

Igen, de szerintem ez nem látszik az előadáson. Olyan tehetséges emberekkel dolgozom, akik ezt nagyon jól el tudják rejteni. Ambrus Mária díszlettervező olyan finom, pici tárgyakat használ, amin azt látni, hogy „na, otthonról behoztak két sámlit”. Noha nem is csináltunk soha ilyesmit. Nagyon sokáig nem volt pénz, aztán amikor lett egy kicsi, akkor sem volt soha olyan sok.

ContextUs: Az évad végén a Nemzeti Színházban rendezted A gömbfejűek és a csúcsfejűeket. Ennél az előadásnál hasonló érzésem volt a díszletek és a jelmezek láttán, de itt nyilván nem azért, mert nincs pénz.

Ott van pénz, de nem sokkal több. Ahhoz képest, hogy mekkora és az, hogy az ország első színháza, elenyésző. Nagyon józanul kellett gondolkodni, és nagyon meg kellett fogni.

Meg kell gondolni, hogy megéri-e készen venni például egy adott jelmezt, ha az olcsóbb és már megvan.

Bíznom kell – és bízom is! – az emberekben, akikkel dolgozom. Ezt mind a százhúsz alkalommal újra és újra ki kell gondolni.

A Balkon: Zsótér Sándor illúzióháza

A Mikszáth téri színházi bázis tökéletes helyszín a darabhoz. A Balkon szinte üvölt a lakásszínházi rendezésért. A szöveg szerint harmincnyolc szalonja van a bordélyháznak (nevezhetjük szemérmesen illúzióháznak is), amiből ötöt látunk az elbeszélés során. Izgalmas lenne ezt egy gigantikus térben újradolgozni, ahol minden szalon külön szobában jelenik meg a nézők előtt, akiknek ezért a színészekkel együtt kell mozogniuk.

ContextUs: Ez benne a kihívás!

Kihívás, jó, jó… Szeretünk szenvedni, de nem minden áron. (nevet)

ContextUs: A gömbfejűek és a csúcsfejűek egyáltalán nem képezi részét a Brecht-kánonnak. A színház választotta a darabot vagy te döntöttél úgy, hogy 2012 után újra ehhez a szöveghez nyúlsz?

Újra meghívott rendezni a színház, és ezt választottam. Gondolkodtam, és elég józan okai vannak. Az utóbbi években az esetek kilencven százalékában a színészekre gondolok ki darabot. Évekig olyan történetekkel foglalkoztam, amiknek a közepén egyetlen ember áll. Most mást akartam, olyat, ahol sok karakterfigurát vonultathatunk fel. Volt egy kis nyomás is, hogy mással is dolgozzak, ne mindig ugyanazokkal. Próbáltam nyitni.

Ebben sok emberrel tudok dolgozni. A benne résztvevők felét soha életemben nem rendeztem még. A kaposvári egyetemistákkal már dolgoztam egy kicsit, a beregszászi színészek egy részével is, Udvaros Dorottyával soha, Voith Ágival egyszer Miskolcon… Szóval ez bonyolultan jött össze. Én meg bonyolultan megpróbálom összefőzni ezt az egészet, és ha megvan az alap, ezt a bólét főzögetem tovább.

ContextUs: És egészen jól összefőtt a bólé! Viszont A gömbfejűek és a csúcsfejűeknél arcon csapott az érzés, hogy egészen máshogy működnek a kőszínházi rendezéseid. Kezdve azzal, hogy az előadást egy szünettel játsszák…

Ez csak a közönség miatt van.

ContextUs: Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány rendezésedet játszották két részben.

Hát igen, nem szoktam engedékeny lenni. Itt most viszont azt éreztem, hogy tömény a cucc. Aki elmegy a szünetben, hát menjen! Viszont nem akartam egy óra huszonnyolc perc alatt lezavarni az egészet. Így is húztam belőle, és fájdalmasan szép kis dolgok kimaradnak, amik részletgazdagok. Ugyanakkor tudomásul kell vennem, hogy senkit nem érdekel a részletgazdagság. Az embereket a gyors narráció vonzza, az, hogy haladjon a történet.

Szín-Tár: 5 napra Kecskemét lett a magyar színházi élet központja – Kritika

Voltak köztük egészen kiváló darabok, de láttunk már-már unalomba hajló feldolgozásokat is. A Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói – akik a késő esti szakmai beszélgetéseket vezették – ezúttal nyertest is választottak a Szín-Tár Találkozón. A nyeremény idén nem „csupán” egy elismerés volt, de pénzbeli jutalommal is párosult.

ContextUs: A gömbfejűek a többi rendezésedhez képest sokkal visszafogottabbra sikerült. Ez abból adódik, hogy a Nemzetiben rendezted? Az olyan eszközök, amiket a rendezéseidben megszokhattunk, hiányoztak ebből az előadásból.

Visszafogottabb? Én azt gondoltam, hogy ehhez ez való. A legjobb tudásom szerint csináltam. Valamiért úgy éreztem, hogy ez így jó.

ContextUs: Abszolút jó. Lehet, hogy ez már csak az én finnyásságom.

Az nem baj, én is finnyás vagyok. Finnyásságomban meg ennyire tellett. (nevet)

ContextUs: Nem is kell mindig ugyanolyannak lenni. Jó, hogy A gömbfejűek más eszköztárral dolgozott. Az olyan dolgokat, mint a meztelenség és a nemcsere, egyszerűen megszoktunk, és ezeket természetesnek vesszük, ha Zsótér-előadásra megyünk.

Ez mindig nagyon nehéz kérdés. Kőszínházaknál ezt egyre nehezebb keresztülvinni. Nagyon félnek. Tíz évvel ezelőtt is féltek. Akkor azt gondoltam, hogy vicces, hogy ezt magyarázgatni kell, de nagyon komoly érvrendszerre szorul.

Sokkal nehezebb ma egy szereposztást végigvinnem, mint tizenöt éve. Most valahogy restaurálódik a színház.

Látszólag minden szabadabb, de igazából sokkal jobban kontroll alatt van.

ContextUs: Minden Brecht-drámát újrafordítotok, mielőtt elkezdenétek dolgozni vele. Így lett például az Állítsátok meg Arturo Uit-ból Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése…

A legelsőt nem fordítottuk újra. Valahogy elfelejtettem, hogy Ungár Júlia németes, és én elfelejtettem megkérdezni, hogy nincs-e kedve újrafordítani. De azután már a többit mind.

ContextUs: Miért tartod ezt ennyire fontosnak?

Miközben csinálja a szöveget, azalatt megtanulja az ember. Ő fordít, én meg ott ülök és gépíró vagyok, közben pedig megbeszéljük a mondatokat. Így a lényeget megtanuljuk, vagy a ritmusát elkezdjük sokkal jobban érezni. Szeretem a mondatait, mert takarékos. Nem mond mást, mint ami oda van írva, csak célratörőbb. És amit nem értek, arról lehet vitatkozni, mert nagyon körmönfontan fogalmaz a csávó.

Zsótér Sándor / Weöres Sándor Színház: Ernst (komoly) az élet (Bunbury) – olvasópróba / Fotó: Nagy Jácint, Vas Népe

ContextUs: Az egyik tanáromtól hangzott el, hogy: „A Brecht-rendezés nem azt jelenti, hogy Brecht drámáit rendezik; az ő eszméinek követését jelenti.” Erről rögtön Az élet álom című, áprilisban bemutatott színművészetis vizsgaelőadásra asszociáltam, amit rendeztél. Nem tudom eldönteni, hogy például az említett darab elejére illesztett prológusszerű beszéded tudatosan brechti attribútum-e. Vagy csak egyszerűen úgy érezted akkor, ott, hogy tartasz egy kis eligazítást a nézőknek?

Ez már maga egy külön attrakció volt, hogy egy kertben játszanak, ráadásul egy ilyen, nem könnyű darabot. A nézőknek muszáj volt valami minimális információt átadni. Lehet, hogy más színdarabok esetében is célszerű lenne Magyarországon… De most már megírtam az egyik fiúnak, hogy mit mondjon, onnantól ő mondta a többi előadás előtt. Például akkor is, amikor az előadás alatt kitört egy vihar, és úgy játszották végig az egészet. Valószínűleg az a darab nyomokban sem volt előadás, de villámlásban, dörgésben és esőben ritkán játszanak. Ez talán nyomot hagy majd az életükben.

ContextUs: A szabadtér lenyűgözi a nézőket, egyedi színházi élményt nyújt nekik. A szomszédoknak már kevésbé… Gyakorlatilag minden egyes alkalommal beleszólt, belekiabált vagy belefütyült egy-egy lakó. Sőt, az évad utolsó előadása a szomszédok miatt el is maradt, ha jól tudom. Mi lesz így szeptembertől a darabbal?

Egyelőre úgy tűnik, hogy vége, mert feljelentett egy szomszéd. Jobb lett volna, ha átjön egyszer ő is megnézni, de az ő pihenését ez zavarja.

Most egy fura állóháború áll fenn, mert én azt csinálok a kertben, amit akarok, de neki joga van leküldeni a fiát, hogy egy rendőrsíppal sípoljon végig két órát.

Van olyan fiatal, aki simán túl tudja tenni magát ezen, de van, aki nehezebben. Gondolom, a közönség sem szeretne egy sípot hallgatni végig az előadás alatt.

ContextUs: Ez nem az első rendezésed a Szentkirályi utca kertjében, igaz?

Már negyedjére rándulok ki ebbe a kertbe, a szomszédokkal soha nem volt egyszerű. Voltak kurvaanyádozások, szándékosan nagyon hosszú kocsibeállások, Sláger rádió bömböltetés… Szóval volt sok minden, de ez még nem. Ezzel most nincs mit csinálni, majd a Jóistenke segít. Vagy kitalálunk valamit vagy nem. Ott nem lesz többet, az biztos.

ContextUs: Miért térsz vissza mégis abba a kertbe, és miért épp az adott drámákat rendezed meg ott?

Már rendeztem ott egy Lear királyt és egy Peer Gyntöt. És mi volt még ezek előtt? Ja, igen! Azt hiszem, ott megbolondultam: az első osztályommal egy Wyspiański-darabot akartam a kertben csinálni. A probléma csak az volt, hogy januárban. Az összpróbát még lebonyolítottam, de annyira fáztam, hogy inkább bevittem alulra, egy tornaterembe.

Az élet álom: Segismundo a tetőn, a földbe temetve, végül a fenyőfán – Kritika

Zsótér számára egyáltalán nem idegen a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós intézetének székhelye a Szentkirályi utcában. 2008-ban Shakespeare Lear királyát rendezte meg a kertben az akkori Marton-Hegedűs D. vezette színészosztálynak Lír címen. 2013-ban saját osztályának rendezett egy maratoni hosszúságú, szabadtéri Peer Gyntöt, idén pedig újra visszatért a már jól ismert bokrok és fák közé.

Volt még egy, Brecht Baalját is csináltam az előző osztályomnak. Illetve ott kezdtem el csinálni, de úgy éreztem, hogy megeszi a természet. Bizonyos szövegeket el lehet mondani ott, bizonyos szövegeket nem. Azt hiszem, hogy Shakespeare-t és furcsa mód barokk darabokat is lehet mondani a kozmikus égbolt alatt. Ettől valami őrült feszültsége lesz. Néha viszont győz az égbolt, győz a fenyőfa.

ContextUs: Az élet álom. Előszedtél egy közel négyszáz éves drámát, fogtad a harmadéves színészosztályt, és olyan szituációkba helyezted őket a Színművészeti Egyetem kertjében, amikben eddig nem volt részük. Milyen volt ez a próbafolyamat?

Azt akartam, hogy a természetben legyenek. Persze, megcsinálhatod egy teremben is, úgyis ott kell próbálni, ott kell kitalálni egy csomó mindent. A hagyományos színházi próbafolyamat során úgy készülnek az előadások, hogy betesznek két széket, mondván: „Ez itt majd fenyőfa lesz”. Ezt a tényleges fenyőfát aztán a főpróbahéten megkapják három napra. Kicsit felcseréltem itt a sorrendet.

Azt akartam, hogy a szöveget – konkrétan az összes mondatot –, egyesével értsék meg, ami nagyon hosszú idő. Azt akartam, hogy értsék meg, hogy ez nem szavalás és költészet, hanem mindennek oka és indoka van.

Akkor ott van ez a tér… El kellett dönteni, hogy ki az, akit fel merek küldeni arra a bádogtetős hangárra. Ez után tettük hozzá a Pina Bausch-koreográfiákat, amiket kiválasztottam nekik. Ezekre illesztettük rá a szöveget. Amikor az embernek már van erről képzete, tehát volt már kinn, akkor a teremben lehet gyakorolni. De ott nem nő fenyőfa.

ContextUs: Az egész akkor a szövegre épült, utána jött csak a mozgás?

Igen, először szöveg, szöveg, szöveg. Aztán jött a kimerészkedés. Utána ott ügyetlenkedtem, és akkor jutott eszembe, hogy a színészek megijednek a tengés-lengéstől. Nem engedtem, hogy kelléket használjanak, semmi ilyesmit, így egy kötött formát kellett találnom (ezek lettek a Bausch-koreográfiák), hogy működjön. Van, aki kevésbé birkózik meg vele, de van, akinek kifejezetten nagyon jót tett vagy jól bánt vele.

ContextUs: A harmadéves osztály hogyan kezelte azt a helyzetet, hogy kivitted őket a kertbe?

Van, aki tudta kezelni, van, aki nem. Megbeszéltük, hogy ha valakit nagyon zavar, az vesse fel ott, a közösségben. Ha pedig ők többen vannak, akkor nem kell minden áron. Mert akkor nem tudja azt tolni, amit kellene. Nyilván nekünk is nehéz lenne itt most beszélgetni, ha egy mentőautó sípolna mellettünk.

Zsótér Sándor / Fotó: Fidelio

ContextUs: Szóval a színészek bevállalták, megcsinálták. A rendezőnek milyen nehézségek jönnek szembe, ha egy nyitott, tág térben rendez az ablaktalan próbatermek, behatárolt színpadok helyett? Esetleg miben könnyíti meg a dolgát az immobilis „díszlet”?

Nekik nehéz, nekem könnyebb. Nagyon sokat segít a tér strukturáltsága. Az én szakmámban állandóan várakozni kell az utolsó hétre, hogy odaadjanak valamit. Itt, a kertben nagyon jó, hogy tényleg csak azt tudjuk használni, ami van. Az a tölgyfa nem fog arrébb menni öt centivel, és össze se fog menni.

Az érdekes inkább a növényzet változása: egyszer mindenkit látok, máskor senkit sem, mert zöldek a levelek, és kitakarják. Ez fantasztikus.

Vagy a madarakkal milyen viszonyban vagyunk, jönnek-e macskák. Máshogy kell beszélniük, tudomásul kell venniük, hogy vannak náluk érdekesebb dolgok is, nem pedig egy fekete teremben, megvilágítva figyel rád mindenki. Teljesen más koncentrációt igényel részükről. Nem kevesebbet, nem többet, csak mást.

ContextUs: Volt egy időszak, amikor a megírt szöveget helyezted a rendezéseid középpontjába, a színészeknek alig hagytad, hogy akcióval fejezzék ki magukat (pl. Csongor és Tünde). Ennek szöges ellentéte a Calderón-rendezésed, ahol a diákok majdnem mindent a mozgás segítségével adnak át a nézőknek. Miért döntöttél úgy, hogy a szöveget majdhogynem háttérbe szorítod a mozgással?

Úgy éreztem, hogy elvesznének nélküle. Az írott darabban minimális akció van, barokk darab lévén ez beszél. Nagyon megörültem, mikor ezeket elkezdtem nézegetni. Azt gondoltam, hogy a forma valahogy ötvözhető a szöveggel, tehát nem l’art pour l’art válogattam ki ezeket a dolgokat. Azt éreztem, ez nekik is jót tesz. Nagyon veszélyes dolgokat csinálnak páran, tehát baleset lesz, ha nem figyelnek. És van olyan, akinél pedig azt hittem, hogy ettől ittasul meg. Ettől tud elkezdeni beszélni, egyébként csak szorongana ilyen mennyiségű és ilyen minőségű szöveggel, amit még életében nem mondott.

ContextUs: Calderón drámáját olvasni nem könnyű, tényleg.

Nem, mindig vissza kell menni, hogy: „Mi? Ki mond, mit, kinek?”! Marton kérte, hogy ezt a darabot csináljuk, ő pedig ezt a fordítást akarta – nyilván jó okkal. Én már kitaláltam, hogy mit szeretnék csinálni, hogy mit mondok, ha felkér, de ő ezt választotta. Egyszer már felkért erre a Vígszínházban tizenvalahány éve, és én bele se mertem vágni. Most érzem egészen konkrétnak a mondatokat, most értem.

Zsótér Sándor / Fotó: M. Schmidt János / Origo

ContextUs: Tehát jött az ötlet, hogy mozgással töltsd meg az előadást. Gyakran használsz más rendezésekben is táncot?

Sia koreográfiáit csináltam meg nemrég. Irgalmatlanul nehéz mozdulatsorokról van szó, a fizikai koreográfus osztállyal csináltuk Brecht Szecsuáni jólélekét. Hetente egyszer volt óránk, nem nagyon haladtunk semerre, és bedühödtem. Nehéz, amit csinálnak. Gyakorlatilag végigtáncolják az egész Brechtet úgy, ahogy van. Végigmozogják. Kötelezően azt a koreográfiát kellett lemásolni, amit, én adtam ki nekik.

Érteni meg azt az alakot is megmutatni, meg végigtáncolni a balett alapú koreográfiát… Ezt szakmailag nagyon nagy dolognak tartottam. Akkor tájt jött a felkérés Kecskemétről is, hogy csináljam meg a Szecsuánit. Az emberben van egyfajta hiúság, hogy kétszer ugyanúgy nem csinálja. Így, gondoltam, ők amúgy is ezzel foglalkoznak, akkor meg miért ne. Van olyan az osztályban, aki huszonöt percig beszél, beszél, beszél, közben pedig táncol, és nem állhat ki, mert akkor felbomlik az egész.

ContextUs: Döbbenetes, hogy a színészhallgatók milyen strapabírók, ha csak a prózai osztályra gondolok, és Az élet álomra. Folyamatos mozgásban vannak, közben pedig mondják azt a több száz éves szöveget.

Nagyon jó kondícióban vannak. Nem lehetett volna így megcsinálni ezt az előadást, ha egy részük nincs ilyen formában. Van egy-két ember, aki erre egész egyszerűen fogékony, és nagyon jól mozog.

ContextUs: Az élet álomnál miért pont Pina Bausch-hoz nyúltál vissza, miért az ő koreográfiáit használod?

Mert nem tánc, hanem éppen annak a határán van. Hétköznapi, nem pedig balett alapú mozdulatokból építkezik.

De ezek nem műkortárs táncos vonaglások. Nagyon tudatosnak találom őket, számomra abszolút értelmezhetőek.

Amiket kiszedtem, egy kivételével, mind duettek voltak. Ezek a mozdulatsorok drámaiak, és nagyon szíven ütőek. A telefonomon mutattam nekik részleteket, aztán adtam nekik tíz percet, hogy a másik teremben megtanulják az adott mozdulatsort. Ezt kőszínházban nem tudnám így csinálni.

ContextUs: Az egyetemen egészen különleges pedagógiai módszert használsz. Gyakorlatilag az előadások során is tanítod a diákokat: nem egyszer irányítod a jelenetek ritmusát, esetleg hét óra előtt néhány perccel még változtatsz is egy-egy jeleneten (pl. Sirály).

Verseket olvasok vagy csettintgetek, igen. Van, akinek ez segít, de van, akinek nem. Próbálom őket irányítani. Ha erősebb a szél, több a parkettacsiszoló, nagyobb az óvodai zaj, ő ezeket belül nem úgy hallja. Van, akit ki lehet billenteni, van, akit nem.

ContextUs: A többi tanár a próbafolyamat során általában megtanítja őket és hagyja menni az előadást, nincsenek ott.

Hát, ez egész életükben így lesz. Nem lesznek ott a tanárok, a rendezők.

A Gömbfejűek és a csúcsfejűek című darab főpróbáján

ContextUs: Akkor te miért vagy mégis ott? Miért tartod fontosnak a folyamatos formálást, javítgatást?

Ilyen vagyok. De most már én is csomó előadásomat nem látom, mert vidéken mennek, és oda nem tudok elutazni, vagy épp mást csinálok. Régen mindegyikre elmentem, még a kőszínházakba is, mert azt hittem, hogy nélkülem nem lesz meg az előadás. Aztán kiderült, hogy ez nem igaz.

ContextUs: A Nemzeti Színházban rendezett Galilei – pontosabban annak a zárójelenete – kakukktojásnak számít a rendezéseid közt, hiszen technológiát, vetítést és filmet egyáltalán nem használsz a színpadon.  

Az egy hommage, egy gesztus Törőcsik Marinak, az teljesen más. Ő talán azért vállalt nálam aztán később munkát, mert ebben a filmben (Töredék – a szerk.) játszottam Maár Gyulánál. Láttam már Trill Zsoltot előtte játszani, de ott együtt játszottunk. Mari ott ismert meg valamilyen módon. Én hálás vagyok, hogy a sors úgy hozta, hogy Maár Gyulával ezt megcsinálhattuk. Ez után tette Mari ezt az őrült gesztust, hogy eljött a Maladypébe játszani. Szürreális dolog, hogy ezt elvállalta. És utána tudtunk még kettőt együtt dolgozni a Nemzetiben. Gyönyörűnek tartom azt a filmet, és annyira gyönyörűnek tartottam azt az utolsó snittet, amikor ő elmegy a ködbe… csodálatos.

ContextUs: Ha más médiumokat (például a zenét vagy a táncot) „beengedsz” az előadásaidba, a vetítést és a filmbejátszásokat miért zárod ki?

Nem értek hozzá. Azt láttam, hogy nagyon sok előadásban lépten-nyomon rosszul használják vagy elhasználják a vetített felületet, vagy egy ócskaság, egy illusztráció marad belőle. Nagyon ritkán használtam. Mundruczó Kornél az, aki nagyon jól használja. Ezt annak kell hagyni, aki ért hozzá.

Ez is egy divattermék lett, amihez Németországban már húsz éve is nyúltak, aztán beszivárgott Magyarországra, és boldog-boldogtalan úgy érezte, hogyha nem vetít, akkor nem kortárs művész.

Én is nagyon szívesen videóznék, mint Castorf, de nem értek hozzá olyan szinten, mint ő, és nincs is olyan apparátusom. Akkor meg most mit bénázzak? Csináltam már ilyet, operában, de azt nagyon tudatosan, amikor úgy éreztem, hogy tudom indokolni. Volt olyan is, amikor vágytam rá, de féltem attól a technikai cirkusztól, amit ez jelent.

ContextUs: Ugyanakkor elkerülhetetlenül jelen vagy a médiában is mint színész. Nyilvánvalóan elsősorban színházrendező vagy. Mennyire prioritás neked színészként is működni – főleg filmekben (Saul fia, Fehér Isten)?

Ha adnak munkát, örülök neki. Volt, amikor nagyon sok volt, aztán semm, aztán picurkák… Nekem nem ez a szakmám, de ha valaki úgy gondolja, akkor szól. Nagyon jó csinálni, nem fogom azt mondani, hogy nem.

ContextUs: Az elmúlt tíz évben elég nagy változások történnek a művészet terén. A művészeti ágak kezdenek egymásba fonódni, a határok fakulnak. Dramaturgként végeztél, a kétezres években pedig forgatókönyvíróként is működtél. Nem gondolkodtál azon, hogy egyszer-egyszer a színész-rendező-tanár léted mellett visszatérj az íráshoz is? Vagy az lehet, hogy már sok lenne?

Az valahogy benne van abban, hogy csinálja az ember. Nyilván valamiféle philos megmarad, ez a nyelvvel való viszonyban látszik. Egy ideig nem is érdekelt, hogy mi van odaírva, tökéletesen hidegen hagyott a szöveg. Aztán olyan negyvenéves korom környékétől nagyon érdekel, de már túlzásba esve. Egy ideig azt gondoltam, hogy a szavak mindent megcsinálnak. Hát, ez nem így van. Egyszer tudtam talán egy olyan előadást csinálni (Médea, Radnóti Színház – a szerk.), ahol ez csúcsra járódott, de ettől évekig nem tudtam szabadulni.

Zsótér Sándor / Fotó: 7óra7

Itt csak az egyik színész mozdulhatott meg, egyszer, egyébként két órán át csak a szöveg volt nekik. Az félelmetes volt. Nem is értem, hogy hogy merészeltem megkérni őket. Ma már nem merném. Itt azt éreztem, hogy a nézők sem hiszik el. Lenyűgöz és lefegyverez, ha bekap az egész, mint egy turmixgép vagy hajócsavar. Mert csomó minden nem kezd érdekelni, vagy nem abból olvasol, hogy ő most hova ment, hanem tényleg elkezdesz arra figyelni, amiről beszél. Aztán lehet, hogy elalszol közben, de majd újra felébredsz és figyelsz. Nagyon nagy kísérlet volt.

ContextUs: A határok összemosódását bizonyítja az is, hogy mostanában egyre több fiatal dramaturg kezd rendezni és játszani, illetve színészek avanzsálnak rendezővé. Ez már általában az egyetemi éveik alatt elkezdődik, de ezt te úgyis közelebbről látod. Ennek a jelenségnek mi lehet a kiváltó oka?

Egy része azért rendez, mert tehetségtelen színésznek, és helyre akarja billenteni ezt a mérleget. Más azért, mert van benne valami közlendő, amit ki akar adni magából, utána megint színészkedni akar.

Vagy félszegen pályát szeretne módosítani. Van olyan is, akiben mind a kettő van. De hosszú távon mindkettőt nem igazán lehet csinálni.

Aki korán kezdi, annak döntenie kell: játszik vagy rendez. Aki későn kezdte, tehát aki már megtanulta az egyik szakmáját, és utána kezdett rendezni, az fenntartja mind a kettőt. De szerintem mindig elbillen az a mérleg.

ContextUs: Ha a művészetek közti és a szakmák közti határok tényleg eltűnnek, szerinted mi lesz a színház sorsa?

Az nem baj, kifejezetten nagyon jó dolog, ha egészségesen tűnnek el a határok. Aztán persze van olyan, amikor egészségtelenül. Most éppen a határok totál eltűnése, elmosódása zajlik. Konvenciók lebomlanak, új konvenciók épülnek fel. Egészen addig, amíg le nem bontják a kőszínházakat. Akkor majd megint új dolgok jönnek. A független szféráról jó beszélni, de az gyakorlatilag kivéreztetett, mert hihetetlen kapcsolatrendszer és kitartás kell ahhoz, hogy fennmaradjon.

CV

Zsótér Sándor 1961-ben született Budapesten. Rendező, dramaturg, színész, egyetemi tanár és színész. 1983-ban szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd dramaturgként Zalaegerszegre szerződött. Dolgozott Szolnokon, Nyíregyházán, Szegeden, Kecskeméten, Miskolcon, és számos budapesti színházban is. 1991 óta rendez. 1996 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Majdnem minden színházi műfajt kipróbált: az operától a fizikai színházig. Végigjárta az ország legnagyobb színházait, de lakásszínházakban is többször megfordult. Munkásságát 1998-ban Jászai-díjjal, 2006-ban pedig Kossuth-díjjal jutalmazták.

Hirdetés