Amikor az államfő valóban megállította a törvényhozást
A magyar parlamenti demokrácia történetében többször bebizonyosodott, hogy a köztársasági elnök személyisége és közjogi szerepfelfogása döntően alakítja az elnöki fékek erejét. Göncz Árpád az 1990-es évek elején, az Antall-kormány idején többször is az Alkotmánybírósághoz fordult, többek között a privatizációt érintő kárpótlási törvények vagy a médiafelügyelet kulcskérdéseiben, kijelölve az új demokratikus intézményrendszer sarokköveit.
Sólyom László hivatali ideje alatt a láthatatlan alkotmány és a szigorú alkotmányos kontroll elvét követte, rendszeresen és látványosan küldve vissza törvényeket az Országgyűlésnek, mind politikai, mind alkotmányossági vétót alkalmazva. Áder János elnöksége idején, bár sok bírálat érte a kormányzati politikával való általános összhang miatt, szintén előfordult, hogy kiemelt stratégiai ügyekben – mint a jegybanki alapítványok közpénzjellegének elfedése vagy egyes vagyonkezelői törvények – az Alkotmánybírósághoz fordult, amely végül megsemmisítette a vitatott passzusokat.
A köztársasági elnök jogköre tehát kettős természetű: miközben a mindennapi végrehajtói hatalomból szinte teljesen kiszorul, a törvényhozási ciklus utolsó kapujaként olyan eljárási és alkotmányossági fék birtokosa, amellyel bármikor kényszerpályára állíthatja a parlamenti többséget – derül ki a Jogtar anyagából.
