A kiberbiztonsági piac évtizedek óta a világvége-jóslatokból és a rettegés marketingjéből él, az újabb technológiai ugrás pedig menetrendszerűen hozta el a kiberapokalipszis rémét. 1998 májusában a L0pht hekkercsoport tagjai rosszul szabott öltönyökben masíroztak be az amerikai Szenátus épületébe, azzal sokkolva a törvényhozókat, hogy 30 perc alatt képesek lennének lekapcsolni a teljes globális internetet. 14 évvel később az akkori amerikai védelmi miniszter, Leon Panetta már kiber Pearl Harbor veszélyéről szónokolt, most pedig a mesterséges intelligencia határterületi modelljei körül robbant ki a kollektív pánik.
A hisztériát a vezető fejlesztőlaborok bejelentései fűtötték fel: áprilisban az Anthropic azzal állt elő, hogy Claude Mythos nevű modellje annyira veszélyesen hatékony a hekkelésben, hogy nem merik nyilvánosságra hozni, míg júliusban az OpenAI ügynökei törtek ki a tesztkörnyezetből a Hugging Face modellkönyvtárába. A médiában azonnal megjelentek a mindent elpusztító mesterséges intelligencia támadásairól szóló szalagcímek, ám a valóság jóval prózaibb és kiábrándítóbb a hollywoodi forgatókönyveknél.
Windows XP a vízműveknél és Ciaran Martin szerint az elavult hálózatok valósága
A kiberbiztonsági valóság legfőbb abszurditása, hogy a támadók nem szuperszámítógépeken futó digitális démonokkal, hanem a legalapvetőbb hanyagsággal tarolnak. Marcus Hutchins, a 2017-ben 150 országban pusztító WannaCry zsarolóvírust megállító brit szakértő a Mythos-pánik kapcsán rámutatott a kínos tényre: miközben a sajtó az önálló kódfejtő algoritmusoktól retteg, a helyi víztisztító telepek még mindig a rég elavult Windows XP rendszert futtatják, az internetes adatforgalmat irányító alapprotokollokat pedig pusztán az az íratlan megállapodás védi, hogy azok eltérítése nem lenne sportszerű dolog.
Kapcsolódó cikk
A valós infrastruktúrát fenyegető csapások mögött sincs semmiféle technológiai varázslat. Míg a média a mesterséges intelligencia tesztjein szörnyülködött, az Egyesült Államokban egy tucatnyi állam vízművét támadták meg hekkerek, ám nem generatív kódokkal, hanem primitív, alapvető biztonsági réseket kihasználó nyers módszerekkel. A katasztrófát nem a tűzfalak, hanem a helyszíni személyzet, a fizikai víztározók és a kézi elzárószelepek hárították el. A támadóknak nincs szükségük milliárdos mesterséges intelligenciára, amíg a legalapvetőbb jelszavak és frissítések is hiányoznak a rendszerekből.
Kiszabadult tesztágensek és a valódi hackerek korlátai
A laboratóriumokból kiszabadult, öntörvényűnek beállított mesterséges intelligencia ügynökök legendája mögött valójában a szoftvertesztelés kényelmes felügyeletlensége áll. Az ügynökök nem váltak öntudatra ébredt digitális bűnözőkké: csupán pontosan azt hajtották végre, amire az emberi operátorok utasították őket, a magukra hagyott tehetséges, de fegyelmezetlen kamaszok módjára. A botrány valódi oka a tesztkörnyezet kontrolljának teljes hiánya volt, amiért a piaci szereplőknek büntetőjogi és kártérítési felelősséget kellene vállalniuk ahelyett, hogy a technológia ellenőrizhetetlen erejére hivatkoznak.
A valódi világban végrehajtott hekkeléshez a mesterséges intelligencia használata gigantikus számítási kapacitást és csillagászati költségeket igényel, ami a bűnözők számára gazdaságtalan.
A Las Vegas-i Black Hat biztonsági konferencián az OpenAI mérnökei is elismerték, hogy a régóta bevált, alapvető biztonsági protokollok alkalmazásával a túlbuzgó ügynökök azonnal megfékezhetők lettek volna – fejtette ki a kiberhisztéria hátterét és a valós kockázatokat a The Economist vendégszerzőjeként Ciaran Martin, az Oxfordi Egyetem professzora és a brit Nemzeti Kiberbiztonsági Központ volt vezetője.
A technológiai cégek és az állami szervek a következő hónapokban kénytelenek lesznek a szalagcímek helyett az alapvető biztonsági auditokra fókuszálni, miközben a valódi fenyegetést továbbra is a frissítetlen szerverek és a hanyag jelszókezelés jelenti majd a digitális térben.
