Kettős szerepben a Legfőbb Ügyészség vezetése
Fürcht Pál vallomásában határozottan állította, hogy a Legfőbb Ügyészség vezetőinek tanúkénti kihallgatását szándékosan akadályozták meg a beosztottak előtt. A volt főügyész ezt azért próbálta elérni, mert az LÜ vezetése közvetlenül részt vehetett a rajtaütésben közreműködő hatóságok kijelölésében.
A vádhatóság felső szintje dönthetett arról is az eljárás kezdetén, hogy mely személyeket kell majd gyanúsítottként kezelni a rakomány feltartóztatása után. Horváth Lóránt ismertetése szerint „Fürcht szerint az LÜ vezetői egyszerre voltak az eseménysor potenciális résztvevői, és a nyomozás irányító is”.
A védőügyvéd kifejtette, hogy a későbbi iratokból épp az LÜ vezetőinek cselekvősége maradt ki, így a kihallgatások sorrendjének manipulálásával kiejtették magukat az eljárásból. A volt főügyész vallomása szerint a vezetői értekezleteken sosem született írásos instrukció, csupán „fülbe súgott üzenetek és a szembeállított retorziók” szabták meg az irányt.
A személyi fókusz elterelését szolgálta az is, hogy a Legfőbb Ügyészség sürgette Hajdu János volt TEK-főigazgató és Szathmáry István, az Alkotmányvédelmi Hivatal ezredesének gyanúsítotti kihallgatását. A korai gyanúsítás Fürcht szerint automatikusan feloldotta az érintettek igazmondási kötelezettségét, elvágva a további vizsgálati lépéseket.
Horváth Lóránt álláspontja szerint az eljárási taktika célja a felelősség szétporlasztása volt: „A nyomozás elve úgy lett alakítva, hogy bizonyos szereplők gyanúsítotti pozíciója ne kerüljön ténylegesen napirendre”. Ezzel párhuzamosan a döntési mechanizmusok magasabb összefüggései is rejtve maradtak.
A gyanúsítások időzítésénél azonban létezett egy magasabb szintű szál is. Fürcht vallomása szerint a feladatot egy 2026. március 3-i kormányfői döntés alapozta meg a háttérben.
