Ezek Gustave Courbet, a realista lázadó és provokatőr legbotrányosabb festményei

Gustave Courbet nem nagyon törődött azzal, hogy a 19. századi Franciaországban intézményi körökben a valóság szinte fotorealisztikus ábrázolása botrányt kelt. Mai szemmel és gondolkodással a képeket elnézve nem igazán érthető a felháborodás, ezért most elmagyarázzuk, mi adott okot a felindultságra.

Nem a korszak elvárásai alapján festett

Courbet úr 1848 óta egyedülálló módon képes megdöbbenteni a tömegeket. Azóta minden évben eleget is tesz barátai és ellenségei vele szemben támasztott elvárásának” – írta róla egy támogató kritikusa 1855-ben. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy Gustave Courbet képei rettenetesen felbőszítették a közönséget, és az emberek szemmel láthatóan élvezték, hogy kitölthetik mérgüket az alkotásokon.

Gustave Courbet önarckép / Fotó: Wikimedia Commons

A #Metoo, Coca-Cola-plakát, Kaleta Gábor-ügy, George Floyd halála néhány eklatáns példa arra, ami a közelmúltban hatalmas közfelháborodást, botrányt okozott. Ma, amikor a kisebbségek, kiszolgáltatottak rendszerszintű elnyomása miatt tiltakozunk, nem egyszerű megérteni, hogy egy festő képein milyen kivetnivalót talált közönség 170 évvel ezelőtt. Az Art News segítségével ennek jártunk utána.

Courbet alkotásait ma a legnevesebb múzeumokban őrzik. A legapróbb részletekig élethű, realista stílusa azért szúrta nagyon a polgárság szemét, mert a mindennapi életet a maga valóságában ábrázoló képei nagyon nem illettek bele a kortársak festményeit zsűriző párizsi Szalon elvárásaiba, ahol elsősorban a historizáló és mitológiai jeleneteket díjazták. Ezzel az elvárással, irányvonallal szembemenni, a szocialista ideálok és a társadalom legszegényebb rétegeinek ábrázolása akkoriban provokációnak számított.

Temetés Ornans-ban (1849–50)

Temetés Ornans-ban / Fotó: Gianni Dagli Orti/Shutterstock

1850 felé közeledve Courbet karrierje felfelé ívelt. 1849-ben a Szalontól aranyérmet és pozitív kritikákat kapott előző munkájára. Majd jött a Temetés Ornans-ban, Courbet egyik leghíresebb alkotása, amiről a kortárs kritikus azt írta, hogy „a csúfságnak teremt vele kultuszt”. A művész szándéka az volt, hogy valósághűen, kendőzetlen módon fessen meg egy francia vidéki kisvárosi temetést. Maga a témaválasztás, a kompozíció és az egyszerű emberek élethű ábrázolása is szöges ellentétben állt az akadémia körök által preferált magasztos, dicsőíthető, idealizálható témáitól.

Jó napot, Courbet úr! (1854)

Jó napot, Courbet úr! / Fotó: Gianni Dagli Orti/Shutterstock

Az első ránézésre ártatlannak tűnő kép miatt szakadt meg Courbet egyik legszorosabb baráti-mecénási kapcsolata. Azt ábrázolja, amint a festő találkozik támogatójával, Alfred Bruyas-szal, aki képeinek egyik első gyűjtője is volt, és egyik szolgálójával. Courbet-t a kritikusok már korábban is nárcizmussal vádolták, és személyének középpontba helyezése ezen a festményen ezt a feltételezésüket támasztja alá. A több mint 5 millió látogatót vonzó, 1855-ös párizsi Világkiállításon a kritika alaposan kifigurázta a művet – ma úgy mondanánk, kiváló mém-alapanyagnak találták, az 5 milliós elérés ma is virális eredménynek számít. A kritikák („Monsieur Courbet így tanít illemre két nagypolgárt”, „a királyok imádásának realista verziója”) láttán Bruyas úgy érezte, pellengérre állították, és kiadott egy közleményt, amit aztán senki sem olvasott. 1868-ig nem is állította ki a képet, végül inkább odaadta a montpellier-i Musée Fabre-nak, amely a mai napig a mű tulajdonosa.

A műterem (1855)

A műterem / Fotó: Wikimedia Commons

A hatalmas, közel 6 méter széles festmény egy történelmi mű méreteivel vetekszik, ami arra enged következtetni, hogy a festő egy múzeumban vagy egy jókora kiállítóteremben szerette volna elhelyezni. Ennek ellenére 1910-ig egy intézmény sem vállalta a kiállítását, és a Jó napot, Courbet úr!-ral ellentétben, a Világkiállításon sem jelenhetett meg vele

„Igen rejtélyes, majd találgathatják, mit is ábrázol” – írta róla a művész egy barátjának. Így is lett. Számos művészettörténész könyvtárnyi irodalmat írt róla, hogy megfejtsék, mit testesítenek meg a képen szereplő allegorikus alakok. Az általános vélekedés szerint a művészet és az élet összefonódását jelképezi, ami közéleti dimenzióba helyezi Courbet munkásságát. A művész a kompozíció közepén helyezkedik el, ami ismétcsak egoistának mutatja a festőt.

Szajna-parti kisasszonyok (1856–57)

Szajna-parti kisasszonyok / Fotó: Wikimedia Commons

Az 1850-es évek közönségét az háborította fel ezen a képen, hogy akkoriban a festők nem festettek kortárs jeleneteket. Márpedig ez a kép az 1850-es évek Párizsát és két korabeli fiatal nőt ábrázol, ami például a ruhájuk stílusából egyértelműen kiderül. Az előtérben heverő nő enyhén felhúzott szoknyájáról és az egész jelenet rejtett erotikájáról nem is beszélve. Amikor 1857-ben kiállították a Szalonban, erre már Courbet legnagyobb védelmezője is csak annyit tudott mondani, hogy a művész teljesen eltévelyedett.

A világ eredete (1866)

A világ eredete / Fotó: Gianni Dagli Orti/Shutterstock

Ha eddig megbotránkoztató képeket mutattunk, akkor vajon mit szólt ehhez a kortárs néző az 1860-as években – teheti fel joggal a kérdést az olvasó. Hát, semmit. De ennek pusztán az a magyarázata, hogy 1988-ig A világ eredete nem került közszemlére, ugyanis számos magánszemély adta-vette egymás között – 1910-től egészen a 2. világháborúig csupán az láthatta, aki Hatvany Lajos író testvérének budapesti fürdőszobájában megfordult. Hatvany Ferenc báró egyetlen képet vihetett magával az emigrációba műgyűjteményéből, ezt választotta. A ’90-es évek közepén került a Musée d’Orsay tulajdonába. Műértők szerint az explicit szexualitása ellenére „nem erotikus műnek” szánta Courbet, mások azt mondják, „pornográfia”. A feministák „a nők szexuális eszközként való kihasználásának példájának” tartják. A Musée d’Orsay igazgatója szerint „a nyilvánvaló látványt ellenpontozza a cím metaforája”.

A szerk. ajánlása

Címlapról

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból