Kincset érhet a havad. A Telex információi szerint az elmúlt tíz évből öt aszályos volt, vagyis a száraz időszakok már nem kivételnek számítanak. Ez azért fontos, mert a csapadékhiány nem egyetlen rossz szezon problémája, hanem visszatérő minta. A mostani tél sokaknak inkább nyűg volt a fagyokkal és a havazásokkal, de a helyzet árnyaltabb annál, mint hogy „jó lenne már, ha elolvadna”. A hó ugyanis nem csak látvány, hanem készlet. Az elmúlt hetekben a nagy havat sokan a hátuk közepére sem kívánták, főleg a közlekedés és a mindennapi teendők miatt. Viszont most, hogy egy ideje nem esik újabb hó, a meglévő hótakaró már más fényt kap: víz formájában ott van a tájban. Ha a következő időszak enyhülést hoz, az olvadás nem egyszerre zúdul le, hanem fokozatosan szivároghat be. Ez a különbség sokat számít ott, ahol a talaj és a vízrendszerek amúgy is kimerültebbek.

A cikk szerint január végétől–február elejétől lassú melegedés jöhet, a napi átlaghőmérséklet emelkedhet, és így a hó egyenletesebben kezd olvadni. Ilyenkor a csapadék nem egy nagy „villámárvizes” löketként jelenik meg, hanem több idő jut a beszivárgásra. Ez a folyamat segíthet a vízkészletek feltöltésében, legalábbis annyiban, amennyiben a talaj és a környezet képes hasznosítani az olvadékot. A hó tehát nem csak a lapátolásról szól, hanem arról is, mi marad utána. Erre épít az a szemlélet is, hogy egyesek nem eltolják maguktól a havat, hanem épp ellenkezőleg: a saját kertjükbe hordják. A gondolat lényege egyszerű: ha a hó ott olvad el, ahol a víznek van esélye helyben beszivárogni, akkor kevesebb folyik el „használatlanul” a burkolt felületekről. A cikk ezt úgy fogalmazza meg, hogy a végletekig kimerült vízkészleteket talán így valamelyest sikerülhet feltölteni. Ez nem csodaszer, de egy praktikus reakció a szárazabb évek tapasztalatára.

Waltner István, a MATE oktatója és docense a hó felhalmozásáról azt írja: „Havas időben is gondolhatunk az aszályra!”, és külön kiemeli, hogy „a hó = víz”. A bejegyzésében azt is sajnálattal említi, hogy sokan hótakarításkor a havat egyszerűen az úttestre tolják. Szerinte az úton lévő hó olvadás után „szépen lefolyik majd előbb-utóbb”, vagyis pont az a része vész el, ami helyben hasznosulhatna. A mondandója nem a szidásról szól, hanem arról, hogy a bosszúság közben érdemes hosszabb távon gondolkodni.

Összességében a hótakaró most nem csak téli díszlet, hanem potenciális tartalék egy olyan időszakban, amikor az aszályos évek egyre gyakoribbak. A fokozatos olvadás és a helyben tartott hó segíthet abban, hogy több víz maradjon a környezetben, még ha ez önmagában nem is old meg mindent. A cikk üzenete az, hogy a csapadék érték, és a „hó csak útban van” hozzáállás mellett létezik egy józanabb nézőpont is. Ha a következő hetekben tényleg lassú enyhülés jön, az olvadék víz útja sokat számíthat.