A háttérben egy kényesebb vád húzódik: lehet-e, és ha igen, hogyan kerülhetnek rendőrségi intézkedésekből származó személyes adatok politikai kommunikációba. Több értelmezés szerint, ha igazoltatás történik, attól még nem magától értetődő, hogy az érintettek állítólagos priusza közbeszédbe emelhető, főleg nem úgy, hogy közben a döntési lánc és a jogalap homályban marad. Ezzel párhuzamosan civil jogvédők is azt vetették fel, hogy az ilyen adatok kezelése és nyilvánossága jogilag is problémás lehet. A feszült sajtóhelyzet után Lázár a folyosón felvett videóban próbált magyarázatot adni arra, miért nem sikerült rendesen válaszolnia. A HVG szerint zaklatottnak tűnt, és arról beszélt, hogy egyszerre több kérdés érkezett, ezért szerinte „nem is értette”, ki mit kérdez. A videóban az is elhangzott: „Meg vannak vadulva!”, amivel lényegében az újságírókra tolta át a felelősséget a káoszért.

Amikor viszont végül mégis rátért a lényegi pontra, a magyarázata inkább általános maradt: azt sugallta, hogy a rendőrség igazoltatta az érintetteket, a belügyminiszter pedig tájékoztathatta a miniszterelnököt, így „kormányzati csatornán” juthatott el az információ. A konkrétum – hogy ő személy szerint honnan és milyen formában tudott az állítólagos priuszról – továbbra sem lett tisztán, ellenőrizhetően kibontva, miközben azt is állította, hogy nem ő hozott nyilvánosságra bűnügyi adatokat, csak átvette a sajtóból.

Lázár azt állította, hogy a tüntetők bűnügyi személyes adatait nem ő hozta nyilvánosságra, hanem a sajtó, ő csak átvette onnan. Valójában a kormánypárti Magyar Nemzet cikkét vette át. A két beszámoló alapján az ügy most már nemcsak a gyöngyösi tiltakozókról szól, hanem arról is, hogyan kezeli a politika a számára kellemetlen kérdéseket: válasz helyett frontot nyit a sajtóval, majd utólag „megvadult újságírókról” beszél. A legfontosabb kérdés így változatlanul megmarad: mi az információk pontos forrása, és ki döntött arról, hogy ezek alkalmasak politikai üzenetek alapanyagának.