2. Evolúciós előny: miért jobb a téves riasztás a ragadozó elvétésénél?
Az evolúcióbiológia szempontjából az arcfelismerő rendszer túlzott érzékenysége szándékos tervezési jellegzetőség. A statisztikában ezt I. típusú hibának, azaz fals pozitív jelzésnek nevezik. A törzsfejlődés során azok az egyedek maradtak életben, akik a magas fűben megbúvó árnyékot vagy falevelek mintázatát azonnal egy ragadozó vagy egy ellenséges törzsbéli ember arcaként értelmezték, és azonnal menekülni kezdtek.
Ha az ősünk tévedett, és csak egy bokrot látott arcnak, a tévedés ára mindössze egy csekély kalóriaveszteséggel járó ijedtség volt. Ezzel szemben a II. típusú hiba, vagyis a fals negatív jelzés végzetesnek bizonyult: ha valaki nem vette észre a rejtőzködő nagymacska valódi arcát, mert sima mintázatnak gondolta, elpusztult. Az emberi agy így arra huzalozódott, hogy inkább ezerszer lásson arcot ott, ahol nincs semmi, mintsem egyszer elvétse a valódi veszélyt.
Az MIT Computer Science and Artificial Intelligence Laboratory (CSAIL) kutatásai rávilágítottak, hogy ez a mélyen berögzült mintaértelmezési kényszer annyira univerzális, hogy a mesterséges intelligencia vizuális hálózataiban is automatikusan megjelenik, amint emberi típusú mintafelismerésre tanítják őket. Az emberi elme azonban nem áll meg a puszta vonások felismerésénél: az élettelen tárgyak arcaihoz azonnal komplex érzelmeket és személyiséget is rendelünk. A megdöbbentő neurológiai folyamat során a prefrontális kéreg másodpercek alatt sajátos társadalmi tulajdonságokkal ruház fel egy szelet pirítóst.
