1. Társas kötődés és hormonális szinkron: a zene mint evolúciós ragasztó
Az emberi közösségek növekedésével a közvetlen fizikai kurkászás és szőrápolás, amely a korai főemlősök közötti kötelékeket fenntartotta, idővel kivitelezhetetlenné vált. Az evolúciókutatók szerint a közös éneklés, a dobolás és a tánc váltotta fel ezt a mechanizmust, lehetővé téve, hogy egyszerre több tucat vagy akár több száz egyed kovácsolódjon egyetlen egységes csoporttá. A közös ritmusra történő mozgás során az emberi agyban endorfin és oxitocin szabadul fel, ami fokozza az egymás iránti bizalmat és a szociális empátiát.
A közös zenélés során megfigyelhető neurobiológiai jelenség a csoportszerkezet stabilitásának záloga. Amikor az egyének szinkronban dalolnak vagy zenélnek, nemcsak a mozdulataik és a hangszálaik mozgása hangolódik össze, hanem a hormonháztartásuk és az agyhullámaik is hasonló mintázatot mutatnak. Ez a szinkronicitás feloldja az egyéni határokat, csökkenti a csoporton belüli agressziót és erősíti a szociális kohéziót.
A törzsi társadalmakban a vadászatok, szertartások vagy a rivális csoportokkal való találkozások előtt bemutatott közös táncok és zenélések az együttműködési hajlandóságot maximalizálták. A zene tehát nem egy mellékes időtöltésként szolgált, hanem olyan biológiai és társadalmi technológiaként, amely nélkül a korai emberi közösségek nem tudtak volna elég hatékonyan együttműködni a túlélésért vívott küzdelemben. A társas összetartozás mellett azonban a zene egy másik, még régebbi emberi képesség felépítésében is kulcsszerepet játszhatott, amely alapjaiban változtatta meg a kommunikációnkat.
