A Penicillium gomba pusztító hatása a baktériumokra
Fleming már 1922-ben felfedezett egy természetes baktériumellenes fehérjét, a lizozimot az emberi orrváladékban és a könnyben, így nyitott szemmel járt a mikroorganizmusok közötti harc jeleire. A megrongálódott Petri-csészében azt tapasztalta, hogy a megtelepedett penészgomba közvetlen közelében a Staphylococcus baktériumok elpusztultak, fellazultak és feloldódtak. A gombatelep körül egy teljesen tiszta, baktériummentes zóna alakult ki, ami egyértelműen jelzése volt annak, hogy a penész egy hatékony ellenanyagot termel. További kapcsolódó háttéranyagok a Miért? rovatban olvashatók.
A szakember azonosította a gombafajtát, amelyről kiderült, hogy a Penicillium rubens (akkori elnevezéssel Penicillium notatum) törzshöz tartozik. Fleming a gomba által kibocsátott szűrletet elnevezte penicillinnek, és megkezdte annak vizsgálatát. Megállapította, hogy az anyag még rendkívül hígított állapotban is képes elpusztítani számos veszélyes kórokozót, köztük a skarlátot, a tüdőgyulladást és a mocsárlázat okozó baktériumokat, miközben az emberi vérsejtekre nem fejtett ki mérgező hatást.
Bár a felfedezés mérföldkőnek számított, Fleming komoly technikai akadályokba ütközött. A penicillin rendkívül instabil vegyületnek bizonyult, amely gyorsan lebomlott a levegőn és a savas környezetben, ráadásul csak nagyon kis mennyiségben sikerült előállítani. A skót kutató nem rendelkezett a megfelelő kémiai háttérrel és műszerezettséggel az anyag tisztításához és izolálásához, így publikációi ellenére a felfedezés több mint egy évtizedre a tudományos élet peremére szorult. Az áttörésre egészen a harmincas évek végéig kellett várni, amikor egy oxfordi kutatócsoport teljesen új megközelítéssel nyúlt a feledésbe merült anyaghoz.
