Ami most Magyarország és az orosz külügyi apparátus között dokumentálhatóvá vált, az nem improvizáció és nem is kivétel. A szovjet, majd orosz hírszerzés évtizedek óta alkalmaz egy jól leírt eszköztárat – a Kreml szóhasználatában „aktív intézkedéseket” – amelynek lényege: nem kell megvenni egy politikust, elég, ha érdekei egybeesnek Moszkváéival, és ezt a természetes szimbiózist aztán diszkréten táplálja, erősíti, dokumentálja a szolgálat. A most kiszivárgott anyagok szerint ez az, ami Magyarország esetében évek óta zajlik.

Az „aktív intézkedések” fogalmát a szovjet hírszerzés az ötvenes évektől formalizálta. A hidegháború alatt a KGB szisztematikusan épített ki befolyást nyugat-európai pártokban, szakszervezetekben, médiában – nem feltétlenül toborzással, hanem az együttműködési hajlandóság előzékeny kiszolgálásával. Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin 1999-ben publikált, a szovjet levéltári anyagokra támaszkodó munkája, a Mitrohin-archívum részletesen dokumentálta, hogyan juttatott a KGB pénzt és információkat európai baloldali pártoknak, miközben azok azt hitték, csupán pragmatikus külpolitikát folytatnak. A módszer lényege akkor is és most is ugyanaz: a befolyásolt fél nem feltétlenül tudja – vagy nem akarja tudni –, hogy eszközzé vált.

Finlandizáció és ami azon túl mutat

A hidegháború legismertebb európai párhuzama a „finlandizáció” fogalma, amelyet a politikatudományban Finország szovjet nyomás alatti külpolitikai önkorlátozására alkalmaznak: Helsinki formálisan szuverén és semleges maradt, de folyamatosan figyelembe vette Moszkva érzékenységeit, és bizonyos kérdésekben öncenzúrát gyakorolt. A fogalmat Walter Laqueur politológus tette széles körben ismertté az 1970-es években, és azóta az orosz befolyásolás puha végpontjaként tartják számon. Ami a most nyilvánosságra hozott anyagok alapján Magyarország esetében rekonstruálható, az keményebb ennél: nem önkorlátozás, hanem aktív információátadás egy szövetséges állam belső tanácskozásairól egy harmadik, ellenséges hatalom külügyminiszterének.

Az EU-csúcsok szüneteiben tett telefonhívások, amelyekről a Washington Post írt, és amelyeket hét uniós ország biztonsági tisztviselője megerősített, jogilag és szakmailag egy pontosan körülírt kategóriába esnek. Egy európai uniós ország nemzetbiztonsági tisztviselője Panyi Szabolcsnak egyértelműen fogalmazott: ez politikai hírszerzésnek minősül. A NATO-terminológiában ezt „insider threat”-nek, belső fenyegetésnek nevezik – olyan helyzetnek, amikor egy szövetséges állam képviselője tudatosan vagy tudattalanul az ellenérdekű fél számára értékes információkat juttat ki a közös tanácskozótermekből.

Aldrich Ames, Robert Hanssen – és ami Budapesten más

A hidegháború utáni kémtörténelem két leghíresebb esete, Aldrich Ames CIA-tiszt és Robert Hanssen FBI-ügynök árulása tanulságos párhuzamot kínál – de éppen az eltérések a legbeszédesebbek. Ames és Hanssen titokban dolgoztak az oroszoknak, évtizedekig leplezték tevékenységüket, és mindkettőjüket végül leleplezték és elítélték. Ami a Szijjártó-ügyben dokumentálható, az ezzel szemben nyílt vonalon zajlott – Panyi szó szerint azt írja: „köztudott a legfelső európai politikai körökben, mivel Szijjártó ráadásul nyílt vonalon beszél Lavrovval.” Ez nem a titkos ügynök modellje. Ez valami más: egy olyan politikai-diplomáciai viszony, amelyben az információátadás annyira természetessé vált, hogy az érintett már az óvintézkedéseket sem tartja szükségesnek.

A politikatudományban erre Timothy Snyder Yale-i történész, az orosz hibrid hadviselés egyik legalaposabb elemzője alkalmazta a „strukturális korrupció” fogalmát: amikor egy rendszer nem egyedi árulásokra, hanem érdekegybeesésekre és kölcsönös függőségekre épül, a hagyományos jogi és etikai kategóriák nehezen fognak rajta. Snyder „Az út a szabadsághoz” és „A zsarnokságról” írott munkáiban részletesen vizsgálja, hogyan termeli újra az orosz befolyás önmagát demokratikus intézményeken belül.

Az orosz hírszerzés módszertanát leíró Mitrohin-archívum egyik legfontosabb tanulsága: Moszkva soha nem a lojális ügynököt értékeli a legtöbbre, hanem azt, aki azt hiszi, szuverén döntéseket hoz – miközben valójában a Kreml érdekei szerint cselekszik.

A 2020-as telefonbeszélgetés, amelyben Szijjártó Orbán Viktor nevében egy szomszéd ország választásába való orosz beavatkozást kért Lavrovtól, nem önmagában álló epizód. Illeszkedik abba a sorba, amelyet a Washington Post SVR-dokumentumai, a Politico kizárási hírei és hét uniós ország titkosszolgálati megerősítései rajzolnak ki. A kémtörténelem és a politikatudomány tanulsága egyértelmű: az ilyen szerkezetek nem véletlenül épülnek fel, és nem maguktól omolnak össze. Ahhoz külső nyomás, belső számadás, vagy mindkettő egyszerre kell. Hogy az április tizenkettedikei magyar választás után melyik következik be, az most még nyitott kérdés.