Rovat
1929-ben Párizsban elszabadult a tudatalatti. Magritte, Breton, Dalí, Miro, Max Ernst és sorolhatnánk a szürrealista alkotókat. A szürrealizmus hatása ma is érezhető. A Magyar Nemzeti Galéria frissen nyílt kiállításán jártunk.
Ez a Philippe Soupault-tól származó idézet (Irodalom és a többi) hangzik el Julian Rosefeldt 2015-ös Manifesto című filmjének Prológusában. Rosefeldt műve valamiért csak késve jutott el hozzánk, év elején vetítette néhány mozi.
Nagyon sokan szinte lélegzetvisszafojtva vártuk már ezt a pillanatot. Az érintett múzeumok közel több éves megfeszített munkája és valószínűleg nem kis diplomáciai ügyesség kellett ahhoz, hogy végre megnyíljon a Frida Kahlo-kiállítás Budapesten. A róla szóló életrajzi könyv, a művészeti albumok, színpadi adaptációk, de még inkább az a bizonyos film Salma Hayek főszereplésével mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az emberekben valamilyen kép alakuljon ki a mexikói festőnőről. És ahogyan az már lenni szokott, sokszor anélkül, hogy a festményeit valaha is látták volna élőben. De a budapesti tárlaton vajon megismerjük-e az „igazi” Fridát?
CONNECTIONS: Mennyire tudunk közel kerülni egymáshoz és önmagunkhoz a technológia révén? Egyáltalán tudunk-e? Közelebb hoznak vagy eltávolítanak bennünket egymástól a digitális eszközök? Hogyan viszonyul a néző, a befogadó a technika uralta performanszokhoz?
