Nagyon sokan szinte lélegzetvisszafojtva vártuk már ezt a pillanatot. Az érintett múzeumok több éves megfeszített munkája és valószínűleg nem kis diplomáciai ügyesség kellett ahhoz, hogy végre megnyíljon a Frida Kahlo-kiállítás Budapesten. A róla szóló életrajzi könyv, a művészeti albumok, színpadi adaptációk, de még inkább az a bizonyos film Salma Hayek főszereplésével mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az emberekben valamilyen kép alakuljon ki a mexikói festőnőről. És ahogyan az már lenni szokott, sokszor anélkül, hogy a festményeit valaha is látták volna élőben. De a budapesti tárlaton vajon megismerjük-e az „igazi” Fridát?

Frida Kahlo, a popkulturális ikon, akit mindenki ismer(ni vél)

Na, és a világot elözönlő Frida-babákról, Frida-tetkókról, Frida-pólókról, Frida-táskákról, Frida-graffitikről, stb. nem is beszélve! Ezek óhatatlanul torzítják, önkényesen kiemelik életének és művészetének egy-egy elemét. Vélt vagy valós információk tömegét zúdítják ránk róla. Bizonyára kevés olyan ember van, aki ne hallott volna Frida Kahloról, vagy ne tudna felsorolni legalább néhány momentumot vele kapcsolatban. Ha mást nem, azt biztosan, hogy nem szedte a szemöldökét, és színes, földig érő ruhákban járt. Attól tartok, kicsit olyan ez, mint a foci: mindenki úgy érzi, hogy ért hozzá.

Frida Kahlo kiállításának darabja a Fridamánia teremben / Fotó: Egri Petra

Nem sok XX. századi művész van, aki olyan mértékben átitatná a mindennapi kultúrát, mint Frida Kahlo. A festőnő egyenesen popkulturális ikonná vált, aki a magas művészeten kívül a street artot, a kifutók világát, sőt a hétköznapok kultúráját is megihlette. A Magyar Nemzeti Galériában (MNG) az utolsó termet ennek a jelenségnek szentelték, „Fridamánia” címmel. Kahlo népszerűségét csak fokozta, hogy Madonna is vett tőle festményt. És ő volt az első latin-amerikai festő, akitől képet vásárolt a Louvre.

35 kiállítási tárgyban elmondani egy életművet: Mission impossible?

Fantasztikus, hogy a hazai közönség végre élőben is láthatja Frida Kahlo festményeit. Az MNG hiánypótló kiállítása gyakorlatilag a Museo Dolores Olmedonak köszönheti a létrejöttét. A bemutatott 35 műtárgy legnagyobb része, 26 alkotás ugyanis a mexikóvárosi múzeum gyűjteményéből érkezett a Várba. További 9 mű pedig magángyűjtőknek köszönhető. A mennyiséget tekintve a kiállítás tehát szerénynek mondható. Mintha az installálás rendező elve is a „hozott anyagból” való kényszer alapján született volna, azzal együtt, hogy a tárlat deklaráltan „az életmű egészét” kívánja „átfogni”.

Personajes famosos que nos han visitado. #peopleMW #MuseumWeek

895 kedvelés, 7 hozzászólás – Museo Frida Kahlo (@museofridakahlo) Instagram-hozzászólása: “Personajes famosos que nos han visitado. #peopleMW #MuseumWeek”

Frida Kahlo művészetére hatványozottan igaz, hogy szorosan kötődik magánélete eseményeihez, ezzel párhuzamosan Mexikó történelmi-politikai evolúciójához is. A kiállítás megalkotói is fejben tartották ezt. A mexikói történelem tablószerű felvillantásával, családi fényképekkel, mozgóképes bejátszásokkal, magyarázó szövegekkel, falra vetített idézetekkel a tárlat valóban igyekszik informatívan bemutatni a rendkívüli festőnő életét és művészetét.

A kiállítás öt szekcióban mutatja be a kölcsönkapott festményeket és egyéb műtárgyakat. Ezek egyébként a fal színében is jól elkülönülnek, érzékletesen megjelenítve az adott terem tematikáját. Az első szekció a „festői kibontakozásé”: itt Kahlo legelső, betegsége miatt ágyból festett alkotásai láthatók. Ezek a kompozíciós séma, az ábrázolásmód elsajátításának, saját festői és rajzkészsége kialakításának az időszakát dokumentálják. Ezt követi a „fájdalom poézise”, amely égő vörös színével is a Frida Kahlo által átélt szenvedésekre (lábának károsodása egy gyermekkori vírus következtében, buszbalesete, vetélései) reflektál.

A fájdalomábrázolás direkt és megrázó képei ezek. „Frida és Mexikó” kapcsolata köré épül a harmadik szekció, amely toxikus kékjével a szülőházat, élete legfontosabb helyszínét, a La Casa Asult idézi meg.

A festőnő ebben az épületben született 1907. július 6-án, és itt is halt meg 1954. július 13-án. A negyedik szekció a „Viva la Vida” nevet viseli. Természetközeliséget ábrázoló képei és csendéletei kaptak helyet ebben a részben. Az utolsó szekció Kahlo és férje, Diego Rivera, muralista festő sajátos kapcsolatát mutatja be.

Frida Kahlo: Viva La Vida, 1954

A szexualitás mint az élet szeretete, elemi inger

A tárlatnak köszönhetően bepillantást nyerhetünk Frida és Diego ragaszkodáson alapuló, mégis nyitott, fájdalmakkal, megaláztatásokkal teli házasságába. Kahlo erről így vélekedett:

Két súlyos baleset ért életemben. Az első akkor, amikor maga alá gyűrt a villamos. A második Diego volt.

Noha a tájékoztató utal arra, hogy a testiség számára „az élet szeretetét, egyfajta elemi ingert” jelentett, miként első nagy szerelme fogalmazott, a kiállítás szemérmesen elsuhan e téma mellett. Van persze utalás szeretői viszonyaira (erről még később), de ennek és a szexualitásnak a festészettel való kapcsolata nem kerül kellőképpen kibontásra.

Hasonlóképpen a Kahloról köztudott biszexualitásának beemelése is teljesebb képet adhatott volna életéről. A szexualitás marad utalás szintjén néhány, a nemi szervekre emlékeztető növényeket és gyümölcsöket ábrázoló festmény kapcsán.

Az életrajzát feldolgozó művekből tudható, hogy Frida Kahlo életének ez legalább olyan meghatározó eleme volt, mint testi gyötrelmei, gyermek utáni vágya és mexikói gyökereihez való ragaszkodása. Az ikonikus önarcképek közül is csak egy-kettő látható. 

A Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy / Fotó: Beverly A. Mitchell

Ennek a hiánynak persze egészen prózai oka is lehet. Nevezetesen, hogy a Museo Dolores Olmedotól kapott anyagok ezen témák részletesebb bemutatását nem tették lehetővé.

A tárlat ezért inkább megidézi, felvillantja Kahlo életének és művészetének legfontosabb jellemzőit. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az MNG a lehető legtöbbet hozta ki a kölcsönkapott műtárgyakból.

Összességében egy nagyon élvezetes és rendkívül informatív kiállítást sikerült létrehozni. Érthetően felépített és jól tagolt, nagyszerűen installált tárlat született, amiért valóban komoly elismerés illeti a múzeumi csapatot, különösen dr. Lantos Adriána kurátort. A teljes kiállítás átfogó bemutatása helyett néhány olyan érdekes tényezőt emelek ki az alábbiakban, amelyek különösen tetszettek, és ami miatt a tárlat számomra emlékezetes marad.

Az anyatejjel szívott mexikói kultúra

A kiállítás egyik központi gondolata, hogy a festőnő művészetének megértése nem lehetséges Mexikó ismerete nélkül. Fiatalkora és művészi tevékenységének kibontakozása annak a 10 éves forrongó időszaknak a lezárulása utánra esik, amikor megszilárdult az intézményrendszer a közép-amerikai országban. Nyugodtan, szabadon lehetett alkotni. Felértékelődött a nemzeti identitás és az ősi gyökerek tisztelete. Frida erősen vonzódott az ősi mexikói és népi kultúrához. Utóbbira példa a mexikói mintákkal díszített, színes népi viselet, ami a festőnő védjegyévé vált. Előbbit bizonyítja többek között, hogy Diegóval együtt a mezo-amerikai kultúra tárgyi elemeit gyűjtötték. Ezen tárgyakból, régészeti leletekből is megmutat néhányat a kiállítás.

Frida Kahlo: A dadám és én, 1939 / Fotó: Egri Petra

A festmények közül A dadám és én című alkotása előtt érdemes elidőzni. E kisméretű festmény nagyon fontos az életmű szempontjából. A képen a gyermek (csecsemő) testű Frida látható 30 éves felnőtt női fejjel, amint egy maszkkal takart arcú indián nő bal mellét szopja. A családi történet szerint a két hónapos Fridát az édesanyja újabb terhessége miatt nem tudta táplálni. Szoptatódajkát fogadtak fel, aki a kor szokásai szerint egy indián asszony volt. A nőt Kahlo nem ismerhette, s arcát sem tudta megfesteni. Ezért egy teotihuacáni kőmaszkkal helyettesítette. A teotihuacáni volt a legfontosabb kultúra az aztékok előtt. A festmény egyfelől tehát szimbolikusan azt mutatja meg, hogy a mexikói kultúrát a festőnő már az anyatejjel szívta magába. Másfelől, mivel az indián asszony jobb mellével a földet is táplálja, prekolumbián termékenységi bálványként is megmutatkozik.

Érdekesség, hogy André Breton, a szürrealisták fenegyereke elsősorban ezen képe alapján akarta ráhúzni Kahlora, hogy szürrealista. Ezt a címkézést a festőnő azért is vetette el, mert mint mondta:

Én nem az álmaimat, hanem a valóságomat festem meg.

Nem a tudatalatti felszabadítása, az ösztönvilág ábrázolása volt tehát a kiindulópont Frida Kahlonál, hanem a megélt valóság kifejezése.

Az a bizonyos magyar szál

Ahogyan David Nájera Mexikó magyarországi nagykövete nyitóbeszédében is utalt rá, Frida Kahlo a mexikói mindennapok része. Aki Mexikóra gondol, nem tud elvonatkoztatni a festőnőtől. Kahlo büszke volt gyökereire. Tudatosan élete és művészete részévé tette a mexikói kultúra iránti rajongását.

Frida Kahlo levele Nickolas Muray-nek / Fotó: Rácz Laura

Apropó, gyökerek! Fridának erősen benne volt az identitásában, hogy német-magyar gyökerei vannak. Főként élete vége felé kezdte el egyre jobban hangoztatni, hogy apai nagyszülei magyar származásúak voltak. Édesapja halálának 10. évfordulóján elkészítette Guillermo Kahlo portréját, és a mondatszalagra ezt írta:

Megfestettem az apámat, a magyar-német származású művészt, hivatásos fotográfust…

Naplóiban is tényként rögzíti, hogy apai ágról a nagyszülők Aradon születtek. A 2000-es évekig ezt a történetírók el is fogadták, mígnem dr. Baán László főigazgató szavaival élve „szorgos német tudósok az utóbbi években elperelték tőlünk”. Bár ez a vita nincs még teljesen nyugvóponton, azt egyelőre nem tudni, a festőnő milyen információk birtokában jutott arra a meggyőződésre, hogy családjának egy része magyar származású.

Volt azonban egy olyan, bizonyíthatóan magyar szál az életében, ami fontos hatással volt rá. A tárlat szerint „kezdetektől fogva hűtlen férje mellett élete végéig kitartott, de időről időre szerelmi kalandokba bocsátkozott”. A legmeghatározóbb viszony a magyar származású fotográfushoz, Nickolas Muray-hez (Muray Miklós) fűzte. Majdnem 10 éven át tartó szerelmi kapcsolatuk a leghosszabb volt a festőnő liezonjai közül. Férje és apja mellett, aki maga is fotóművészként tevékenykedett, valószínűleg Muray volt a legfontosabb férfi Kahlo életében. A kiállításon látható egy 1931. május 31-i keltezésű szerelmeslevél, amelyet Frida Kahlo gyöngybetűkkel magyarul (!) írt „Nicknek”. „Nick, Szeretlek ugy (sic!) mint egy angyalt. Gyöngy virag vagy drágám” – ezek a szerelmi vallomás első sorai. Talán innen is eredhet a festőnő vonzódása a magyarság iránt.

Frida Kahlo: Önarckép majmokcskával / Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Frida, a két lábon járó nonkonformizmus

A Frida-toposz részét képezi az is, hogy törékeny egészségi állapota ellenére mentálisan és lelkileg rendkívül erős nő volt, aki az életet a maga teljességében akarta megélni. Azt is tudjuk, hogy a fájdalom vált olyan élménnyé számára, amely áthatotta egész művészetét.

Nem vagyok beteg. Csak összetörtem… de (sic!) addig, amíg festhetek, boldog vagyok, hogy élhetek

– olvasható tőle az idézet a tárlaton. A fájdalom mellett azonban szenvedéllyel teli életet élt. Erős személyiség volt, saját elképzeléssel a hitét, világnézetét, életmódját illetően. Édesanyja szigorú katolikus nevelése ellenére egész életében nyíltan vállalta baloldaliságát és vallástalanságát. Nyitott, a társadalmi igazságtalanságok ellen szavát felemelő, szabad gondolkodású ember volt.

Művészetén keresztül feltárta az életét, annak tragikus eseményeit, érzelmeit és lelki állapotait a nagyközönség előtt. Kitárulkozása azonban nem öncélú, nem csupán terápiás célokat szolgált. Önmaga esendőségével, testi fogyatékosságával, bozontos, összenőtt szemöldökével, bajuszkájával is az önelfogadást hirdette. Liberális, felszabadult nőként vállalta nehézségekkel teli, de szeretetteljes házasságát Diegóval, akivel nyitott kapcsolatban éltek. Nem rejtette el a más férfiakkal folytatott szerelmi kalandjait és biszexualitását sem.

Az önmagát ábrázoló képekről és róla készült fotókról sugárzik erős egyénisége, egyenes, természetesen büszke tartása. Frida Kahlo férfiak által dominált világban lett sikeres és elismert, aki ma is alkotásra, szabadságuk, vágyaik megélésére, identitásuk felvállalására inspirálja a nőket. Nem véletlenül vált a nők felemelkedésének, a női egyenjogúságnak a szimbólumává.

Frida Kahlo, az erős és autonóm nő / Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Womanpower

A kiállítás önmagát kiterítő, erős, autonóm nőként láttatja Frida Kahlot, aki nem csukja be a szemét akkor sem, ha valamilyen társadalmi szempontból „rázós”, a közízlésnek vagy konvencióknak ellentmondó jelenséggel találkozik. Ezen gondolatmenet alapján két festményt emelek ki, amelyek különösen hatással voltak rám.

Az egyik Eva Frederick portréja. Frida Kahlo ezt a képet még nagyon fiatalon, festői pályája elején, 24 éves korában, San Francisco-ban tett látogatása során festette. A festményről egy nyílt tekintetű, határozott nő néz vissza ránk. A womanpower megnyilvánulása mellett a kép azért is nagyon fontos, mert egy afro-amerikai nőt ábrázol 1931-ben, amikor az afro-amerikai közösség köztudottan jelentős elnyomás alatt állt az Egyesült Államokban. A képen az látszik, hogy Kahlo minden bizonnyal szimpátiát érzett öntudatos modellje iránt.

A kiállítás látni engedi, hogy Frida Kahlo mindig is személyes élményeiről, érzéseiről, gyötrelmeiről, kétségbeeséseiről beszélt a festményein.

Emiatt sokan közel érezhetik magukat hozzá. Hiszen mindannyiunknak vannak vágyai, amelyek sosem teljesülnek, mindannyiunknak lehetnek testi, lelki vagy egyéb hiányosságaink, fogyatékosságaink. Mi is szembenézünk olykor akadályokkal, amelyek nehezítik az életünket. Alapélményeink közé tartoznak a csalódások, hűtlenkedések, a se-veled-se-nélküled kapcsolatok. A legtöbb nő számára a gyermek jelenti az élet teljességét, amire Frida is annyira vágyott, de ami végül sosem adatott meg neki. Ezek mind-mind lehetővé teszik a vele való azonosulást, a sorsközösség megélését.

Frida Kahlo: Csak néhány apró késszúrás, 1935 / Fotó: Moksha

Társadalomkritikai karcosság

A másik festmény, amelyet fontosnak tartok kiemelni ebből a szempontból a Csak néhány apró késszúrás. A kiállítás narrációja szerint Frida életében talán az volt a legnagyobb csalódás, amikor megtudta, hogy a férje Cristina húgával is megcsalta őt. Egy évvel később festette ezt a képet, amelyben jellegzetes, fekete humora is megmutatkozik. Újságban olvasott egy férfiről, aki halálra késelte a feleségét, amiért a nő megcsalta. A kihallgatásán az úriember állítólag így védekezett:

Ugyan már, csak néhány apró késszúrás volt, semmi több.

Az eset nagyon megviselhette a festőnőt, és ez megjelenik a képen. A vádlott idézett vallomása a mondatszalagon is feltűnik. Kahlo, hogy nyomatékot adjon véleményének és kifejezze feldúlt lelkiállapotát, saját elkészült festményének képkeretét is összeszurkálta.

A kettős mérce feletti háborgás is benne van ebben a művében. Amit szabad egy férfinak, azt tilos egy nőnek. Ha egy férfi nagy természetű, akkor az macsóság a világ szemében, és kalandjai legitimálják őt, hiszen ez férfiasnak számít a legtöbb társadalomban. De ha egy nő követ el hűtlenséget, azzal szemben kevésbé elfogadóak az emberek, mert így szocializálódunk. Az ilyen nőt akár halálra is lehet késelni, hiszen a férfi „szerelemféltésből” tette, és egyébként is: „csak néhány apró késszúrásról” van szó.

Frida Kahlo: Csendélet (Samuel Fastlicht számára), 1951, magántulajdon

Frida mint csendélet-festő

Külön érdeme a kiállításnak, hogy Frida Kahlot mint csendéletfestőt is bemutatja. Csendéletei valószínűleg a legkevésbé ismertek az életműből. Élete utolsó néhány évében már annyira megromlott az egészségi állapota, hogy portrék festésére nem volt elég energiája. Ezért fordult eleinte a csendélet felé. Később meglátta ebben a műfajban is a fantáziát. Felfedezte, hogyan tud egy csendéletet is az önkifejezés eszközévé és korábbi ikonikus műveihez hasonlóan jelentéstelivé tenni.  

A Csendélet (Samuel Fastlicht számára) című festményt fogorvosának ajánlotta. A képen ábrázolt görögdinnye a fehér és fekete magokkal azt mutatja, milyen rossz állapotban voltak a fogai. A kiállítás kitér arra, hogy emiatt Frida Kahlo soha nem nevetett vagy mosolygott úgy, hogy fogai látszódjanak. A szóban forgó csendélet melletti falra vetített fotón az önfeledt Frida látható barátnője társaságában. A felvétel azt a pillanatot örökíti meg, ahogy a festőnő exponálás előtt gyorsan a szája elé kapja a kezét. Ez a csendélet újabb bizonyítéka egy kivételes, jó humorú, önironikus nő világlátásának. Ha a fényképeken nem is, de festményein felvállalja a maga tökéletlenségét ebben a vonatkozásában is.