Ötszáz évvel az 1526-os sorsfordító katasztrófa után a mohácsi Széchenyi téren tartott állami megemlékezést a magyar kormány. Az eseményen felszólaló miniszterelnök szavait hallgatva a jelenlévők nem a megszokott gyásznarratívával, hanem a politikai túlélés és a történelmi folyamatosság sajátos olvasatával találkozhattak. A megemlékezés helyszíne és az évforduló súlya eleve kiemelt figyelmet követelt, a kabinetfő pedig tudatosan távolította el az emlékezést a megszokott nemzeti önsajnálattól – számolt be a helyszíni fejleményekről a Telex.

A kormányfő beszédében felidézte, hogy ötszáz esztendővel ezelőtt néhány óra leforgása alatt gyökeresen megváltozott a Kárpát-medence politikai térképe. A király elvesztése és az állami egység összeomlása évszázadokra bizonytalanná tette a magyar államiság puszta fennmaradását is. Ennek ellenére a miniszterelnöki fejtegetés lényege nem a pusztulás ténye volt, hanem az a történelmi tapasztalat, hogy fél évezred elteltével az akkor eltaposottnak hitt közösség még mindig létezik, miközben az egykori hódító birodalmak végérvényesen eltűntek a történelem süllyesztőjében.

A talpra állás kultúrája: mit üzen ma Magyar Péter mohácsi beszéde?

A miniszterelnök beszédében kiemelte, hogy a fél évezredes távlat elsősorban a közösségi megmaradás rejtélyére mutat rá. Mint mondta, „Itt vagyunk 500 évvel később ugyanazon a földön, ugyanannak az országnak a polgáraiként, ugyanazon a nyelven emlékezve, de nincsenek már itt azok a birodalmak, amelyek akkor Európa sorsáról döntöttek”. A szónoklat szerint ez a történelmi fennmaradás nem a katonai fölénynek vagy a mesés gazdagságnak köszönhető, hanem annak a konok újjáépítési akaratnak, amely minden egyes nemzeti összeomlás után újraindította az országot.

A gondolatmenet logikusan kapcsolta össze a mohácsi vészt a későbbi nemzeti tragédiákkal, Muhi, Világos, Trianon és 1956 emlékezetével. A miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a magyar történelem lényege nem a veszteségek sorozata, hanem a talpra állások képessége. „Eltűntek dinasztiák, eltűntek hatalmak, határok mozdultak el, országok születtek és tűntek el, de a magyar közösség megmaradt” – fogalmazott a megemlékezésen, felhívva a figyelmet arra, hogy a mindenkori újjáépítéshez olyan emberekre volt szükség, akik a legsötétebb pillanatokban is a folytatás mellett döntöttek.

Történelmi tanulságok és a belső megosztottság luxusa

A beszéd politikai éle a belső megosztottság bírálatában csúcsosodott ki, megfogalmazva a jelenkor társadalmi feszültségeire vonatkozó tanulságokat. A kormányfő kifejtette, hogy egy olyan lélekszámú nemzet, mint a magyar, egyszerűen nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy tagjai egymás ellen forduljanak, vagy a politikai vitákból gyűlöletet építsenek. Az állami megemlékezésen elhangzottak szerint az összetartozás nem az uniformizált gondolkodást jelenti, hanem annak a sorsközösségnek a felismerését, amely baj esetén kizárja a másik fél vereségén való örömködést.

A magyar történelem nem a veszteségeink története, hanem a talpra állásoké, a megmaradásé és az újrakezdésé.

A megemlékezés záróakkordjaként a miniszterelnök rögzítette: a nemzet igazi erejét az mutatja meg, hogy képes-e felállni a legnehezebb bukások után is, ahogyan ezt tette ötszáz, ezer és kétszáz éve egyaránt. Nem ez az egyetlen eset a közelmúltban, amikor a kormányfő a nyilvánosság előtt éles vitába szállt a történelmi felelősség ügyében; legutóbb a parlamentben Lázár János felbukkanása kapcsán került elő a mohácsi örökség és az állami felelősségvállalás kérdése.

A mostani állami megemlékezést követően a hivatalos program szentmisével, a csontmaradványok elhelyezésével és kegyeleti szertartásokkal folytatódott a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen.