Egy végzetes boncolási baleset, ami elindította a felismerést
A fordulópontot 1847 tavaszán egy tragikus veszteség hozta el. Semmelweis Ignác közeli barátja és kollégája, Jakob Kolletschka professzor egy boncolás során véletlenül megvágta az ujját egy szikével, amelyet egy hallgató használt. Kolletschka napokon belül lázas betegségbe esett, és szepszisben életét vesztette. A kórbonctani jegyzőkönyv áttanulmányozása során Semmelweis megrendítő azonosságokat fedezett fel: a professzor szerveiben leírt elváltozások pontról pontra megegyeztek azoknak az anyáknak a leleteivel, akik gyermekágyi lázban hunytak el.
A fiatal magyar orvos ekkor vonta le a történelmi következtetést, hogy a gyermekágyi láz nem egy önálló, levegőből elkapott kór, hanem fertőzés eredménye. Ráébredt, hogy az orvosok és a hallgatók a boncteremből a kezükön szállítják át az elbomlott állati-szerves anyagokat a szülő nőkre. A szülésznőjelöltek viszont nem végeztek kórbonctani gyakorlatokat, ami azonnal megmagyarázta a két klinikai osztály közötti halálozási szakadékot. A diagnózis felállítása után már csak a megfelelő hatóanyagot kellett megtalálnia a kórokozó részecskék elpusztítására.
Semmelweis megfigyelte, hogy a sima szappan nem tünteti el a boncolás utáni jellegzetes bomlási szagokat a kézről. Azt feltételezte, hogy ami a szagot okozza, az felelős a betegség átviteléért is, ezért egy erőteljes kémiai fertőtlenítőszer felé fordult. A megoldáshoz választott vegyület azonban komoly fizikai ellenállást váltott ki a személyzetből, miközben a statisztika azonnal bizonyított.
