1. Antigének a sejtfelszínen: a vércsoportok nem átömlesztési kategóriáknak készültek
A vörösvértestek felszínét összetett szénhidrát- és fehérjeláncok, úgynevezett antigének borítják, amelyek egyfajta molekuláris azonosítókártyaként működnek a keringési rendszerben. Karl Landsteiner osztrák orvos 1901-ben különítette el az A és B jelzésű antigéneket, valamint az ezeket hiányoló 0-s típust, megalapozva a modern transzfúziós orvostudományt. Az immunrendszer számára ezek a felszíni molekulák jelentik az alapvető határvonalat a saját és az idegen sejtek között.
Ha egy beteg szervezetbe nem kompatibilis vércsoportú vért juttatnak, a plazmában jelen lévő ellenanyagok azonnal megtámadják a bekerült vörösvértesteket. Ez az immunválasz a sejtek összecsapzódásához és széteséséhez vezet, ami súlyos vesekárosodást, tüdőkomplikációkat és életveszélyes keringési összeomlást idézhet elő. A modern transzfúziós protokollok éppen ezért szigorúan ellenőrzik az ABO- és az 1937-ben felfedezett Rh-rendszer kompatibilitását.
A sejtfelszíni struktúrák megléte ugyanakkor nem a vérátömlesztések kockázatmentesítésére alakult ki az evolúció során. Az orvostudomány jelenleg legalább 36 különálló vércsoportrendszert és több mint 340 különböző sejtfelszíni antigént tart számon. Ez a rendkívüli molekuláris sokféleség pontosan jelzi, hogy a vörösvértestek burkolata nem tétlen szerkezeti elem, hanem a szervezet első védelmi vonala a sejtszintű behatolókkal szemben.
Az emberi populációkban megfigyelhető genetikai változatosság azonban nem a legutóbbi évezredekben keletkezett. Az A és B antigének genetikai gyökerei több mint 20 millió évre nyúlnak vissza, ami azt jelenti, hogy az ember és a főemlősök közös ősei már hordozták ezeket a molekuláris mintázatokat. Az ember és a törpebonobók közös genomszakaszai bizonyítják, hogy ez a sokféleség már az emberi faj megjelenése előtt is jelen volt, a fennmaradására pedig egyetlen logikus magyarázat létezik.
