A látószögek háborúja

– Mindenki ugrál! Aki nem ugrik, az a rendszer embere! – harsogta a headsetbe a Tisza párti drónpilóta a Bem rakparti sátorban, miközben a hüvelykujja görcsösen rángatta az analóg kart.

– Peti, mi a fenéért ugráltatod őket negyedórája? – kérdezte a rendezőasszisztens, miközben a laptopján futó élő stream képe vibrált. – A miniszterelnök még be sem lépett a mikrofonhoz a Kossuth téren, ezek meg már lihegnek.

– Nem érted a fizikát, Viki. Ha állnak, látszik a foghíj a macskakövön. Ha ugrálnak, a mozgási elmosódás miatt a szoftver egybefüggő embertömegnek érzékeli az egészet. 8K-s mozgásvektor-interpoláció, érted? Plusz vaku! Mindenki kapcsolja be a mobilvakut és rázza az ég felé!

– Elvakítják a lencsét, nem látni a zászlókat.

– Nem a zászló a lényeg, hanem a fényáradat! Ha elég fény villog, a mesterséges intelligencia azt hiszi, hogy félmillió ember áll a téren. Nézd meg a számlálót: a szoftver most dobta be a négyszázhetvenezret!

– De a rendőrség szerint legfeljebb tizenkétezren férnek el a járdaszigeten.

– A rendőrség analóg kőkorszakban él. Nyomd a gázt a felderítőnek, menjen át a budai oldalra! Nézzük meg, mennyi lyuk van az öregúr mögött a színpadnál!

A szénszálas géptest felzúgott, átvágott a hidak felett, ám ahogy megközelítette a másik stáb közvetítőkocsijának tetőantennáit, a kijelzőn vörös hibajelzés kezdett villogni, és a kép szétesett sűrű, digitális zajra.